Visszajött, ami el se ment

Trump a birodalmi szerepvállalás nemzeti moderálását ígérte, mondván, a birodalmi kiadások nem mehetnek a társadalom rovására, Bidenék éppen az ellenkezőjét hirdetik. Oké, Amerika az első, vagyis az USA a vezető szuperhatalom - s mindegy, miként biztosítja ezt. Akárhogyan. Bármi áron. 

Visszajött tehát, ami el se ment. A világon (Transzatlantiában főleg) megint Amerika a főnök.

Szerepe érvényesítésében Kína és Oroszország persze „némi” problémát jelent Amerikának. A világpolitika meghatározó ábráját még mindig ez a háromszög jelenti, noha kétségtelenül változtak a csúcsok közti erőviszonyok. A kínaiak, ha gazdasági potenciáljuk mellé katonai erejük is felzárkózik (ne legyen kétségünk, hogy így lesz, némely területen már így is van), tartósan világhatalmi társbérlők lehetnek, míg az oroszok helyzete éppen fordított. Katonai potenciáljuk ugyan a szovjet bukás ellenére mindmáig számottevő, „csupán” a gazdasági erejüket kellene szinkronba hozni evvel. Csakhogy ez jóval nehezebb ügy: a szovjet korszakban ezt jócskán megtapasztalhatták.  

Mindenesetre, globalizáció ide vagy oda, az amerikai geopolitika klasszikus alapvetése mindmáig érvényes: minden eszközzel meg kell gátolni egy rivális eurázsiai szövetség felemelkedését. Talán egy közvetlen kínai-orosz szövetségtől tartanak legkevésbé, mert ezt a lehetőséget Szibéria irdatlan kiterjedésű, gyéren lakott területeinek magnetikus hatása Kína gigászi népességére szinte kizárja. Kína területe kb. fele akkora, mint Oroszországé, de tízszer annyian lakják, azaz népsűrűsége is sokkal magasabb (140 fő négyzetkilométerenként, szemben a 8,3 fős orosz átlaggal). Ráadásul Szibéria energiahordozókban s ritka ásványi kincsekben egyedülállóan gazdag, Kína nem annyira. Moszkvában és Pekingben illúziótlanul realista, vérprofi politikusok ülnek. Geopolitikailag fölösleges ehhez bármit hozzáfűzni.

Ennek ellenére mindketten érdekeltek egy kevésbé USA-centrikus, több pólusú világrend intézményes kialakításában, ami az elavuló, bipoláris jaltai konstellációt váltaná fel, s jobban kifejezné a ma már jóval érdektagoltabb glóbusz erővonalait. E multi-poláris világrend azonban momentán ködbe vész, rögös út vezet odáig, addig viszont maradnak az egyre diszfunkcionálisabb jaltai romok – meg a történelmileg rögzült geopolitikai reflexek. Az amerikaiak egyelőre jobban tartanak egy könnyebben kialakuló – mégoly burkolt - eurázsiai érdekszövetségtől, mint egy ki tudja, mikor tető alá hozható, bonyolult szövetű, új világrendtől.

Marad a másik két verzió: Kína és Oroszország érdekviszonya a gazdaságilag potens,  világpolitikailag csak járulékos jelentőségű, transzatlanti illetőségű Európai Unióval. E flört szempontjából Kínát most tegyük zárójelbe: sokhelyütt érdekelt, megengedheti magának, hogy több kontinensen nyomuljon, és egyedül is a legnagyobb kihívás Amerikának. Vegyük inkább Moszkvát előre, lévén Pekingnél sokkal közelebb esik Európához.  

Oroszország már önmagában is eurázsiai állam, része a keresztény kultúrának, s ami nem elhanyagolható: komoly volumenben elégíti ki az európai energiaigényeket. Márpedig az energia minden hatalom fontos alapanyaga, ha ugyan nem a legfontosabb.  Akinek nincs elég energiája, az exportképes partnerétől függ: erős bilaterális kapocs ez, stabil érdek-kötőszövet: ilyen áll fenn például Németország és Oroszország között. Nem véletlen, hogy Bidenék ahol, és ahogy tehetik, fúrják is az Északi Áramlatot, de földgázügyben Berlin, úgy tetszik, hajthatatlan. Washingtonban ettől „kissé” morózusak, mert ez nemigen illik a világ 21. századi újrafelosztásának amerikai elképzeléseibe.  

Merthogy most az folyik. 

S hogy mit tehetnek ilyenkor a kisebb országok?         

Ha egérként nyalják az elefántok talpát, ezt az ormányosok szinte észre sem veszik, alkalomadtán ettől még rájuk taposnak. Kifizetődőbb, ha egymást is segítve, ügyesen próbálnak manőverezni a porcelánboltban, elkerülve az ormótlan talpakat.

Feladatuk persze korántsem egyszerű: légy ügyes és eközben ne reszkess!

(Kép forrása: itt.)