Szabó Dávid
Szabó Dávid külpolitikai szakértő

Végtelen háború: a brüsszeli elit a déliek után a V4-ek skalpját akarja

Ha a fényes tekintetű európai elit 2018-ban hallgat Magyarországra, ma sem a helyreállítási alapra, sem az azt övező méltatlan és kicsinyes játszmákra nem lenne szükség. A költségvetés-jogállamiság-mentőcsomag háromszög minden csúcsán kirajzolódik, valójában kik dolgoznak Európa összetartásán – és kik a szétverésén. Spoiler: Magyarország nem szétverni, de összekalapálni igyekszik az EU-t.

Európa-szerte megszaporodtak mostanság az uniós költségvetéshez, az úgynevezett jogállamisághoz és az ostrom művészetéhez (v.ö.: kiéheztetés) egyaránt érteni vélő megmondóemberek. Hogy a versenyjog méltatlanul elhanyagolt területe se maradjon parlagon, egyes tagállamok vezetése, a Bizottság és az Európai Parlament egyaránt árukapcsolással próbálkozik, és úgy vezetne be újabb, lényegi változásokat az EU politikai konstrukciójában, hogy ne kelljen konszenzussal az uniós alapszerződésekhez nyúlni. A 2021-2027. közötti költségvetési forrásokhoz kapcsolt árukat migrációnak és jogállamiságnak nevezik, bár a két kifejezés a brüsszeli újbeszélben mára szinonímává vált. Már a 2020 nyarán lejátszott költségvetési és helyreállítási alapra vonatkozó tárgyalások során is megfigyelhettük, hogy a nyugat-európai mainstream média és magyarországi fordítói a kelet-közép-európai államokat, elsősorban Magyarországot igyekeztek az alku szabotőreként bemutatni, kis híján Orbán Viktor nyakába varrva a felelősséget, ha az uniós mentőcsomag nem születne meg időben. Ma sincs ez másképp, a migrációs-jogállamisági vita médialenyomatában a szerződéseket felrúgó szereplők küzdenek a szolidaritásért és az EU megmentéséért, a gonosz visegrádiak pedig ismét a haladás útjában állnak. Tiszta sor, nem igaz?

Nem, nem igaz.

Az EU összetartása érdekében felelősen cselekvők, szolidaritást vállalók, hovatovább, az európai nemzetek együttműködésében hívő és invesztált szereplők ugyanis Kelet-Közép-Európában találhatók, amint a lenti történet illusztrálja.


 2018-at írunk, a Brexit várhatóan tetemes méretű lyukat üt az EU következő, 2021-2027-re vonatkozó költségvetésén (MFF) a nagy befizetőnek számító britek ugyanis várhatóan nem vagy alig járulnak majd hozzá a továbbiakban az uniós büdzséhez. A közösség előtt álló fontos stratégiai kérdéssé válik, mi lesz a lyukkal: kell-e pótolni a kieső brit befizetést, és ha igen, milyen forrásból. A minden tagállami ügybe belebeszélő, a világpolitikai színpadon nagyhatalmat játszó EU vízióját mantrázó haladó tagállamoknak valahogy nem fűlik a foga ahhoz, hogy nemzeti jövedelmük arányában legalább annyit fizessenek a közösbe, mint a náluk nagyságrendileg szerényebb jövedelmű Magyarország. Ők ugyanis a költségvetés csökkentése mellett képzelték el az erősebb Európai Uniót hogy hogyan, az akkor is, mai is rejtély. Egy pont biztos csupán: a kelet-közép-európai tagállamok, vagyis a feltörekvő, dinamikus gazdasági növekedést felmutató Európa megsarcolásával. Több közvetlenül Brüsszelbe elosztott forrást akarnak (aminek túlnyomó többségét ma is “régi”, gazdagabb tagállamok cégei, egyetemei és NGO-i visznek haza) és kevesebb “nemzeti borítékot”. Lecsavarták volna az EU kevés valódi történelmi sikere között számon tartott kohéziós politikát, vagyis azt, hogy az uniós tagállamok tisztességes haszonkulcs és kölcsönös előnyök mellett befektessenek egymás fejlődésébe. És megvágták volna a GMO-mentes, viszonylag egészséges szerkezetű és az amerikainál fenntarthatóbb módszereket használó európai mezőgazdaság, vagyis a magyar, francia, spanyol, lengyel gazdák támogatását is. (Hadd versenyezzen a “nagyhatalom EU” a vetélytársakkal egy ilyen startvonalas lábon lövéssel.) A szolidaritás és az ambíciózus EU tehát egyaránt a szájhősködés szintjén maradt volna meg.

Ezzel szemben Magyarország 2018-tól kezdve elsőként állt ki az elv mellett, mely szerint a brit kieséssel nem csökkenhet a közösség ambíciója; ambiciózus célokhoz versenyképesség javítása, munkahelyteremtés, innováció, űrprogram, erősebb regionális és globális érdekérvényesítés, haderőfejlesztés, a migráció megállítása és a kohézió további erősítése nem rendelhetünk a korábbinál szegényesebb erőforrásokat. Vagyis a költségvetés főösszegének akkor is nőnie kell, ha a brit befizetés kiesik. A ma bűnbakszerepbe betolni kívánt Orbán Viktor kormánya demonstrálta is hajlandóságát a nemzeti befizetés összegének emelésére, hiszen az uniós költségvetés nagyszabású mechanizmusából nagyobb befizetés mellett is minden szereplő képes profitálni. Ráadásul a tagállami befizetések növelése a visszatérítések eltörlésével kombinálva felért volna egy európai bürokráciacsökkentéssel: hirtelen világossá vált volna az egyszerű európai polgár számára is, valójában ki mit is tesz a közösbe és vesz ki abból. 2018-at és 2019-et írunk, a koronavírus-járvány, a helyreállítási csomag és az ötnapos maratoni költségvetési csúcs még a láthatáron sincs.

Európában ekkor győzött a rövidlátás, a fukarnak nevezett országcsoport hatékonyan képviselt kisebbségi véleménye. A 2021-2027-es uniós költségvetés főösszege csak azért lett magasabb a korábbi MMF-nél, mert olyan tételeket (pl. fejlesztési segélyezés) is belevettek egy könyvelési trükkel, amitől “almát a körtével” eset keletkezett. Közben a koronavírus-járvány miatt Európa, illetve leginkább egyes fajsúlyos, eurót használó, krónikus gazdasági bajoktól szenvedő tagállamok gazdaságának, így végül is az eurózóna jelenlegi formájának megmentése lett a tét, ami gyors cselekvést kíván. Gyors cselekvéssel, kapkodva kell kipótolnunk a korábbi stratégiai vakságból fakadó hiányt ennek ellenére ugyanazon szereplőknek nem csak arra volt ráérő ideje, hogy átmentsék a visszatérítések rendszerét, de örömmel elszórakoznak az újabb jogállamisági mechanizmusokon is, miközben maga a fogalom hihetetlen módon devalválódik. Hogy az Európai Parlament hasznos hülyéi ebben partnerek, az nem meglepő. Az Európai Bizottság pedig olyan kalapács, mely mindent szegnek lát kompetenciát akar magához vonni. Azt sem ördögtől való feltételezni, hogy a derék, takarékos és tőkeerős nyugati-északi tagállamoknak minden nap, amivel az olasz, a spanyol a görög gazdaság közelebb kerül a tönkhöz, egy nagy teszkógazdaságos csomagolású blackfriday-t jelent. Lehet shortolni, uzsorázni, nyomott áron felvásárolni, aztán megszorításokat követelni és naplopózni a bajba jutottakat amíg az egész eurózóna nem kerül veszélybe. A gyors és szolidáris cselekvés tehát, úgy tűnik, csak a déli eurózóna-tagországoknak és Közép-Európának fontos. 

Ha a kínkesevesen kiizzadt, végrehajthatatlannak tűnő segélycsomag helyett 2018-2019-ben az erős Európai Unió erős tagállamok gondolat győz, akkor a megnövelt befizetésekkel kipótoltuk volna a britek kieső forrásait, és ez nagyjából fedezné is a Next Generation EU vissza nem térítendő támogatásainak összegét. Ahelyett, hogy országonként pár tized százalékot felajánlottunk volna mindannyian, legalább harminc évre adósságba verjük az európai polgárokat, Brüsszelnek pedig újabb önálló adószedési jogosítványokhoz készítjük elő a terepet.

De a gépezetnek ez sem elég. Nekik Dél-Európa után a visegrádiak skalpja kell, szigorúan szerződésmódosítás, vagyis a nemzetek közötti konszenzusos döntés nélkül. Ebből márpedig politikai háború lesz, és az első puskalövést megint nem a magyarok adták le.

Ki is veri szét tehát az Európai Uniót?  

(Kép forrása: itt.)