Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Várakozó állásponton

Nem történt áttörés a tegnapi EU-csúcson sem a migrációs válságkezelés, sem pedig a védelempolitika területén. Számunkra ez azonban inkább jó hír, mintsem rossz, hiszen időt nyertünk – kvóta-ügyben még fél évig nem fog döntés születni.

Ráadásul fél év múlva már egy nagy valószínűséggel kedvezőbb politikai összetételű Európai Tanács fogja megvitatni a kérdést, vagyis a betelepítési kvóta ellenzői erősebb helyzetből futhatnak neki a vitának.

(Kép forrása: itt.)

Egyik szemünk tehát nevet ugyan, de a másik sír: a hatékony határvédelem elemi érdeke lenne Európának, de az Unió továbbra is képtelen elszánni magát a szükséges intézkedések meghozatalára. Ez rossz hír.


Hasonlóan felemás a helyzet a török megállapodás terén is. Az EU-török paktum megerősítése egyfelől jó, hiszen rövid távon enyhíti a kontinensre nehezedő migrációs nyomást. Másfelől azonban káros, mivel abba a hamis illúzióba ringatja az Uniót, hogy a megállapodás hosszú távú megoldást jelent, pedig a valóságban csak még inkább kiszolgáltatottá teszi Európát.

Az orosz szankciók ügyében szintén a kivárás politikája mellett döntött a csúcsértekezlet. Hosszú vita után a tagállamok állam- és kormányfői megállapodtak abban, hogy hat hónappal meghosszabbítják az Oroszország elleni uniós gazdasági szankciókat.

Miért születettek ilyen felemás, kiváró döntések az uniós csúcson? Amellett, hogy a gyors döntés sosem volt jellemző az Unióra, a választ a geopolitikai helyzet és a Tanács összetétele is magyarázza. A testület meghatározó országainak állam- és kormányfői igazából béna kacsák. Ott van a függő státuszú Nagy-Britannia, amelynek egyik lába még bent az Unióban, de a másik már kint. Ott van a rogyadozó Olaszország és az izgalmas választás előtt álló holland miniszterelnök. És ott van még a néhány hónap múlva távozó Francois Hollande is, minden idők legnépszerűtlenebb francia elnöke. Merkelnek sem árt óvatosnak lenni, hiszen 9 hónap múlva választásokat tartanak Németországban, és bár helyzete jelenleg szilárd, az európai belpolitika törékenysége rá is veszélyt jelenthet. Az Európai Tanács tehát tele van olyan vezetőkkel, akiknek már nincs érdemi politikai mozgástere, vagy egyszerűen csak kivárásra játszanak. És akkor még nem beszéltünk arról az ideges várakozásról, ami az USA új elnökének jövendő külpolitikáját övezi, és amelyhez az európai vezetőknek majd viszonyulni kell.

Egy ilyen helyzetben a kivárás érthető stratégia, még akkor is, ha Európa érdeke az lenne, hogy minél hamarabb döntést hozzon határainak védelméről és kialakítsa új geopolitikai stratégiáját. A béna kacsa ugyanis csak sodródik az árral.