Választások Európában: Tovább süllyed

Látszólag döntetlenre zárult a régi és a feltörekvő európai politikai elitek harcának vasárnapi ütközete: Ausztria az európai simabeszédűség képviselőjét választotta meg az elnökválasztás tragikomikus huzavona és halogatás után megismételt második fordulójában; az olasz választók ugyanakkor elutasították Matteo Renzi miniszterelnök alkotmányos reformtervét, melyre a régi európai elit által favorizált politikus a karrierjét tette fel. Egy ide, egy oda – gondolhatnánk. Az egyensúly azonban, mint a politikában oly gyakran, ezúttal is csalóka. Félnivalója pedig ma inkább a status quo erőinek van.

(Alexander Van der Bellen és Norbert Hofer választási plakátja.)

Az európai közvélemény izgatottságában a körmét rágta a hétvégén: a Brexit-népszavazás és az amerikai elnökválasztás eredménye után minden európai választás szerepe felértékelődött – vasárnap pedig kettőt is tartottak. Míg Ausztriában a status quo erőinek kedvező eredmény született a feltörekvő kihívóval szemben, addig Olaszországban folytatódott a már-már megszokottá vált trend, a politikai korrektség európai erőinek gyengülése. Ami sporthasonlattal élve így egy nem túl izgalmas 1-1-es döntetlennek tűnik, az valójában a kihívók győzelmét hozta.

A politikailag korrekt beszédmódot alkalmazó, a politikai gondolkodást kilúgozó, a politikai kreativitást és versenyt a technokrata és nagykoalíciós technikák váltakozó alkalmazásával folyamatosan gyilkoló regnáló európai elitnek minden meccset látványos játékkal nyernie kellene, hogy befolyását megőrizze. A politika ugyanis percepciós játék, és minden alkalommal, amikor egy választáson kudarcot vall a „nincs alternatíva” szlogen, az szakértői mérsékeltség vagy mérsékelt szakértelem erői halálos sebeket kapnak. Az alternatíva-nélküliség pontosan addig működik, amíg az alternatívák nem győzedelmeskednek, az alternatívák győzelmei pedig további országokban inspirálnak változásokat. (Különösen izgalmas az, hogy ezek az eredmények a mainstream európai és amerikai sajtó teljes ellenszelében születtek meg.)

Az osztrák elnökválasztáson született baloldali győzelem pürrhoszinak tekinthető. Ha ugyanis azt a fajta népfrontos választási összefogást, mely balszéltől középig biztatott a Van der Bellenre szavazásra, a 2018-as parlamenti választásokra is egyben akarják tartani a status quo pártjai az az össztámogatottságuk további zsugorodásához vezet, vagyis hosszabb távon a regnáló elit leváltását célzó erőket emeli tovább.

Mindeközben úgy tűnik, hogy a szebb napokat látott Európai Néppárt józanabb fele mintha kezdené felfogni ezt, és a legnagyobb támogatottságú európai erőként éppen kihátrálni készül a Juncker-Schulz-féle brüsszeli nagykoalíciós tengely mögül. Ennek eredményeképpen pedig nyomokban akár ismét politika vegyülhet az Európai Parlament munkájába.

Rossz hír egyúttal az európai baloldalnak, hogy egyik kormányon lévő tagpártjuk miniszterelnöke, Robert Fico inkább Orbán Viktorral köt szövetséget, és saját politikai közösségével akaszt tengelyt.

A politikában a stabil, egyensúlyi pozíció hosszú távon mindig illúzió. Aki relatív pozícióját tekintve nem emelkedik, hanem stagnál, az valójában süllyed – talán csak még nem tud róla.

Felkészül: Hollandia és Franciaország.