Molnár Attila Károly
Molnár Attila Károly eszmetörténész

Válasz Orbán Krisztiánnak

Kedves Krisztián,

olvastam szerzőtárs, olvastam művedet a magyar gazdaság és politika elmúlt száz évéről. A témád a közgazdaságtan klasszikus kérdése: miért gazdagszanak meg némely országok, és hanyatlanak vagy stagnálnak mások. Közgazdász kutatók tömege foglalkozott ezzel, hatalmas, az összehasonlításokat lehetővé tevő adatmennyiséget mozgatva. Mások inkább intuitíven írtak erről, amely meglátások időnként zseniálisnak bizonyultak. Az a benyomásom, a Te írásod sem az első, sem a második csoportba nem tartozik, inkább egy nem túl eredeti kormánykritika, amiből viszont sok van.

Azt állítod, hogy a politika tehet a felzárkózás elmaradásáról, és az uniós pénzek elmaradásával szükségszerű az újabb összeomlás, amit az elmúlt egy-két évben még csak 43 567-ször olvastam vagy hallottam az igényes és kreatív szakértőktől. Lehet, így lesz, lehet, nem. De érdekes, ahogyan érvelsz, és a haragodat kivetíted az elmúlt száz év magyarjaira. Ebből az következik, hogy Orbán Viktor nem felelős, a magyarok viszont menthetetlenek. Úgy tűnik, némi hezitálás után Te is beláttad TGM jóslatát, miszerint itten vagy SZDSZ-kormány lesz vagy Mucsa (marad).  De erről később.


Az érvelésed két nagy részből áll: egyrészt felfestesz egy „nyugatot”, amilyenek nem tudnak lenni a magyarok, az Ígéret Földjét, ami körül bolyongunk a pusztában – szerinted- száz éve; másrészt egy történetet mesélsz el, amely arról szól, hogy a magyarok a saját hibájukból bolyong a pusztában. De a „nyugatot” – főleg ahogyan leírod – 1990 előtt a kutya sem akarta utolérni. Horthy számára a revízió volt a cél, Rákosi-Kádár pedig egy totalitárius rezsimet épített fel, állítólag amúgy szép elvek megvalósítása céljából.

A „nyugat” főnévi vagy melléknévi alakban huszonötször fordul elő a szövegben, biztosan fontos ez a képzet a számodra. Azonban ha valami, ez egy tipikus barkácsolás. Sem gazdasági, sem politikai értelemben nem lehet „nyugatról” beszélni. Amikor először ezt a kifejezést brit ismerősöknek mondtam, nagyon elcsodálkoztak. A „nyugatodat” a jólét jellemzi, ami a tulajdonbiztonság, a korlátozott állami hatalom, a fékek és ellensúlyok és a legitimáció – legalábbis a társadalomtudományban így nevezik azt, amit Te „magától értetődőnek” hívsz – eredménye.

Legyünk nagyvonalúak, tekintsünk el attól, hogy a „nyugat” egy része keletre van tőlünk (pl. Finnország), vagy nem él lényegesen jobban (Portugália, Görögország). Érdekesebb, amivel jellemzed, mivel ezek az elemek együtt az amerikai republikánus ideálból erednek, és tényleg kevés a földön az amerikai republikánus. De ezek az elemek, lássuk be, elég bizonytalanok. A francia III. Köztársaságban szinte polgárháborús állapotok voltak, de gazdagodtak csakúgy, mint III. Napóleon idején. A „magátólértetődőség” lényegében megszűnt 1789 után.

A briteket vagy Pinochet Chiléjét nem jellemezték a fékek és ellensúlyok, és mégis gazdagodtak. Nem beszélve a mai Kínáról vagy Japánról és Koreáról, ahol ezen feltételek egyike sincs meg, mégis sikeresek gazdaságilag. Szingapúrt, Malajziát hagyjuk is. Sok út van. Az egyik az amerikai barátainké volt.

Az érvelés másik szála a magyari bűnbeesés, ami Horthyval kezdődött szerinted (bár a száz 1917-re mutat vissza). Ez a történeti fejtegetés nem sikerült. Kevesebb több lett volna.

A történetből kihagyod mai barátaid szellemi ősét, a Tanácsköztársaságot, pedig a kommunizmus és a magántulajdon felszámolásának ötlete nyugatról jött, mint Trianon is. Ezek nincsenek benne a sztoridban, miként az idealizált monarchiából is kifelejted a szerb, horvát és román elégedetlenségben megragadható legitimáció-hiányt. Horthy pedig hogyan bolygatta meg uralma elején a magántulajdont? Megsegíteni pedig a népszövetségi (nyugati) kölcsön segítette, a szerinted előnyös német kereskedelem jóval későbbi. De hát Horthy nem megbukott, hanem a németek, majd a szovjetek elfoglalták az országot, bábállamot hoztak létre.

A nagy zabrálást 1945 után a demokraták hajtották végre: földeket, majd bankokat. És ezt csak befejezte Rákosi.  Valahogyan ez sem illett a képedbe, talán mert itt egy egyszerű puccs lett a történet vége 1948-ban. Kádár pedig segélyekkel kezdte 56 után, nem volt már kitől mit elvenni, és nyugati hiteleken élt tovább, amit a szabadon választott magyar kormánynak kellett volna visszafizetnie. Ezeket a rendszerváltozásokat nem „az ország külső finanszírozásának megingása hozta el”, ez csak 2010-re igaz, akkor is csak részben.

Azt tudtad, hogy vannak emberek, akik életük nagy részét a múlt tanulmányozásának szentelik, és ma már egy önálló hivatássá vált? Meglehetősen közel van az írásod ahhoz, amit 10 éve írtál: Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívű elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk; univerzálisan fogalmaznak, de szinte semmit sem ismernek a közvetlen környezetükön kívül; folyton terveket és programokat gyártanak, de soha nem sikerült valamit igazán jól megvalósítaniuk.

És most vegyük sorra a sejtetéseket.

Számomra történetedben a legzavaróbb a totalitárius rezsimek különösségének figyelmen kívül hagyása. Horthy összevethető Rákosival vagy Kádárral? Ez utóbbiak Antallal vagy éppen Orbánnal? A bebörtönzés egyenlő súlyú – a kivégzéseket ne is említsük – a kopaszokkal?

A politikai kapitalizmus, amit kárhoztatsz és bajaink forrásának tekinted, éppen hogy működik a Távol-Keleten, nem beszélve az olaj-országokról. Minden bizodalmadat a „teljesítményelitbe” helyezed. Nos, az úgy van, hogy az elit minőségi kiválóságot jelentett, nagyjából az arisztokráciát pontosan a gazdasági teljesítményére büszke jövevényekkel szemben, és csak – talán – Paretonál kapta meg az általad is használt értelmet.

Értem én, hogy az elitcserében látod a megoldást, de úgy jártál ezzel, mint aki kalapácsot kapott, azóta minden szögnek néz. Mintha azt remélnéd, hogy a gazdaságilag sikeresek majd a helyes útra kényszerítik a politikusokat: közvetve a nem létező magyar nagytőke kormányozzon? De miért nem tartod teljesítménynek a politikai sikert? Egy országot konszolidálni, mint Bethlen tette, vagy egy csődöt elkerülni, mint 1990-ben és 2010-ben kellett, nem teljesítmény? Egy pártban sikeresnek lenni, választást nyerni, azután egy várost vagy az Országot kormányozni, nem teljesítmény? És vajh, ha a teljesítményelit képes a politikusokat irányítani, akkor miért ne a saját javára tenné, miért tenné ezt a közjóért? A közjó egy politikai képzet, és akit nem ennek követése, hanem a saját ambíciói kielégítése vezet, az miért szolgálná? Pár napja az ifjú ujdondász az értelmiségnek követelt szerepet, mert az az Igazságot kutatja. Hány foglalkozási, vallási, etnikai, nemi és ki tudja milyen alapon körülírt csoport van még, akik mind sokkal jobbak lennének a politikában, mint éppen a politikusok?

Befejezésül, had térjek vissza a kiindulóponthoz: „A NER „csak” egy mélyebb probléma fájdalmas tünete. Az ország fundamentális baját nem Orbán Viktor rendszere jelenti, hanem a magyar politika működésének immáron egy évszázada velünk élő torzulásai. Ezek teszik a mindenkori rezsimet és rajtuk keresztül a magyar államot az ország felzárkózásának akadályává, sőt ellenségévé.” A magyar politika – szerinted – a felzárkózás akadálya. Tekintsünk el a történeti fejtegetéseid pontatlanságától, barkácsolt voltától. A baj nem is a NER vagy Orbán Viktor, hanem a magyar történelem és a magyar politika. Ehhez tegyük hozzá a kedvesen radikális megjegyzésedet: „Le kell továbbá számolni azzal az illúzióval, hogy a rendszer megreformálható vagy konszolidálható”. Ez most akkor azt jelenti, hogy meg kell szabadulni a magyaroktól vagy csak a magyar politikától?

De hiszen II. Józseftől Brezsnyevig sokan ezt akarták! És mindenki a haladás nevében boldogította volna a magyarokat saját maguk ellenére, hiszen a haladást – lám száz év alatt egyszer sem – nem tudták kitermelni.

Kedves Krisztián, nem egy vonzó ajánlat. Vagy ha nem ezt gondolod, akkor talán elég lett volna egy viktátorozás vagy valami hasonló.

Barátsággal

MAK

 

(Kép forrása itt.)