Utána

A kérdések adottak: miképpen kéne, lehetne jobban felkészülni hasonló problémák kezelésére, illetve hogyan lett hirtelen, nagyon gyors lefolyással világjárvány a koronavírus? A tanulságok közül legtöbben a politikai, államszervezési tapasztalatokra gondolnak, mint olyanokra, melyek konzekvenciáit le kéne vonni, a későbbiekre nézvést is. Ezek nyilvánvalóan a politikai szereplők harcaiban kristályosodnak majd ki és törvényeket – köztük akár az alkotmányt is – érintő módosításokban fognak testet ölteni. Van azonban egy kérdés, melyet eddig nem nagyon vetett föl senki, ez pedig a nemzetközi, globális munkamegosztás kérdése.

Olvasom, sőt mediatizált korunkban látom is, hogy egy nagy repülőgép érkezett Kínából, mindenféle, a járvány kezeléséhez szükséges áruval. A szállítmány fontosságát mutatja, hogy maga a miniszterelnök és a kínai nagykövet fogadták a szállítmányt a repülőtéren. Ritkán szoktak air-cargo szállítmányokat miniszterelnökök fogadni. A nagy felhajtás nyilván annak szól, hogy ezek az áruk létfontosságúak és eddig – lehet ez után is – hiány volt belőlük.

Nem csak nálunk esett ez így, hanem szerte Európában, a járvány által érintett országokban ugyanígy várták/várják a Kínából érkező, létfontosságú árukat, Olaszországba még kínai orvosok is érkeztek a segélyszállítmányokkal. Ennek azon egyszerű oka van, hogy itt, Európában, nem gyártanak ilyen dolgokat, vagy legalábbis korántsem a szükséges mennyiségben. Ezért óriási szerencse, hogy Kínában már alábbhagyott, vagy el is múlott a járvány, mert ha nem így lenne, akkor ezekre a dolgokra nekik otthon lenne szükségük a közel másfél milliárd kínai ellátására, és biztosak lehetünk benne, hogy Európa ellátása igencsak másodrendű szempont lenne számukra, hiába ígérnénk bármennyit értük.

A kérdés csak az, hogy Európában, mely a világ technológiai-tudományos szempontból is legfejlettebb területei közé tartozik, miért nem gyártanak ilyeneket? A válasz unalomig ismert: mert Kínában olcsóbb ezeket előállítani, és a globális társadalmi logika – mely szerint a világot berendeztük magunk körül – azt diktálja, hogy a gazdasági haszon az elsődleges, mi több, tán az egyetlen szempont. Így aztán, ha a magam porban járó módján, körülnézek, azt látom, hogy a tárgyaim nagyobb része vagy egyenesen kínai gyártmány, vagy legalábbis valamely fontos része az. Ami, azért – így több ezer kilométerre Kínától – bár mára megszoktuk, de mégiscsak furcsa.

Persze addig, amíg a globális kereskedelem, áruszállítás akadályok nélkül fönnáll, a dolog működik. Ám most a járvány ennek, ha nem is véget vetett, de rámutatott a sérülékenységére. Európa, az Unió, a baj hatására azonnal szétesett különálló államokra, melyek egymással versengve, egymás rovására ácsingóznak a kínai szállítmányokra. Az önellátásnak még csak az esélye sem látszik fennállni. Ez pedig ilyen rendkívüli helyzetekben – mint látjuk – igencsak veszélyes állapot.

Ha vége lesz a járványnak, el lehet majd gondolkodni, többek között azon, hogy jó-e ez így. Mennyiben helyes és praktikus olyan dolgok tekintetében, melyek adott esetben a társadalom fennmaradásához szükségesek, vállalni a teljes kiszolgáltatottságot. Túl ezen, az is felvethető, hogy a konkrét vészhelyzeteken túl is mennyiben fenntartható ez a helyzet.

A globális kereskedelemben a pénzt már felhatalmaztuk mindenféle önjáró, már-már isteni tulajdonságokkal, (mindenütt egyszerre jelen van, majdnem mindenható, többnyire nincs fizikai teste: ezeket régebben, Isten attribútumaiként ismertük) ám a kereskedelem mégiscsak árucsere, melyben a pénz csak a közvetítő szerepét játssza. Végső soron azon alapul, hogy valamit adunk valamiért. Egy ponton túl, vajon mit fogunk adni a kínaiaknak, s más távol-keleti országoknak, áruikért cserébe? Mit fognak vásárolni tőlünk az irdatlan kereskedelmi többlet révén felhalmozott pénzből, ha mi nem készítünk semmi kézzelfoghatót? Mostanáig úgy tűnt, hogy az elfogadott elképzelés szerint mi tudást, technológiai ismereteket adunk, és a kínaiak ezekért cserébe, ezek alapján gyártják és adják a készárukat. Ez azonban, a járványtól függetlenül is, fenntarthatatlannak látszik, mert a távol-keleti országok gőzerővel dolgoznak saját technológiai tudásbázisuk felépítésén, és ha elnézzük, hogy az utóbbi évek természettudományos Nobel-díjait milyen arányban kapják kínai, japán tudósok, akkor azt látjuk, hogy nem is sikertelenül. Mit cserélünk majd velük?

A járvány éles fénnyel világítja meg, hogy egy technológia vezérelt világban a „posztindusztriális” társdalom délibáb csupán, mely az első baj esetén szét is foszlik. Megmutatja, hogy az együttműködés, a szolidaritás és más nemes eszmék csak addig tartanak amíg „béke” van. Utána, aki nem képes gondoskodni magáról, legyen bármilyen gazdag vagy „fejlett”, az nagy, megoldhatatlan problémákkal kénytelen megküzdeni.

Ez az egyik legfontosabb kérdés, amivel szembe kell néznünk utána.

(Kép forrása: Facebook/ Orbán Viktor)