United colors of tehetségkutató

Szimultán nézem a három tehetségkutatót.

Az egyiken egy vietnámi származású srác énekli a Ha én rózsa volnékot száz százalékos átéléssel, úgy, ahogy még életemben nem hallottam. Majd a zsűrizés után merészen a kamerába néz és azt mondja, hogy azért énekelte el újra, mert valaki a közösségi médiában az üzenőfalára posztolta, hogy ő ezt nem énekelheti, mert nem magyar. Szeretné megmutatni, hogy Ő igenis magyar. Megmutatta.

A másikon meg nem mondom, hogy ki magyar, ki roma, az „afrikai” srác választékosan-szellemesen zavarba hozza a „magyar” műsorvezető hölgyet és megnevettet kétmillió „magyar” tévénézőt.

Önbizalommal teli, „romának tűnő” magyarokat látok, akik természetesen viselkednek, nincsen bennük komplexus. Tanítanak bennünket élni. Hogyan lehet nevelőotthonból indulva meleget adó családi hajlékot építeni. Nevelőotthonból, ahova jó visszatérni!

És akkor még nem beszéltünk a szlovák gyerekről, akinek az „anya”-nyelve magyar, és a mindig mosolygós amerikai diáklányról, aki felnőttként tanult meg magyarul.

Mindeközben a köztévé műfajt teremt. A Virtuózokat Lugosi Dániel Ali nyeri.

Magyarnak lenni Rock’n’Roll érzés.

Szingapúrinak is.

Hogy jön ez ide? Legközelebb elmesélem.

Addig is Kellemes Ünnepeket, Boldog Karácsonyt kívánok!