Új év, vagy amit akartok

Az ünnepek: bejegyzések a szürkén egyhangúan folyó időben. Először talán Gaius Julius Caesar – egyike azoknak, akik úgy hitték, dönthetnek bárki, mindenki sorsa felől, pedig csak ember volt ő is – jelölte meg az évnek ezt a napját fordulópontként. A természet – bárminek gondoljuk is – nem ismer kitüntetett pillanatokat és ijesztő, embertelen egyhangúsággal és közönnyel őrli az időt és a dolgokat. Mi, emberek, azonban folytonosan és természeti léptékkel mérve, nagyon gyorsan változunk.

Eleinte alig várjuk az évek teltét, úgy gyűjtjük őket, akár a kincseket. Minél hamarabb fel szeretnénk nőni, hogy önállóakká váljunk és megvalósítsuk sorsunkat, amely – meggyőződésünk szerint – nagy és jelentős tettekre hatalmaz föl bennünket. Gomolygó álmok és remények élnek bennünk, melyek beteljesedéséhez sürgetnénk az időt. Később – mondják – megbánjuk majd ezt, de mi nem törődünk velük, „mit tudják ők” gondoljuk és sietünk tovább, hisz oly közel a lehetőség.

Aztán egyszerre tényleg eljön a „mi időnk”, és mi elveszítjük a múló idő iránti érdeklődésünket. Számolatlanul telnek az évek a mindennapi tevés-vevés közepette, és ember legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni: megyünk valahová, vagy csak sodródunk a változással. Életünk öröknek tűnik, az idő pedig közömbösnek, hiszen a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap volt, a sikereket bukások követik és viszont; az élet változatlan. Felelősséget vállalunk másokért és mások felelősséget vállalnak értünk – hiszen ez a sorsunk. Amint minden előttünk járónak is ez volt.

Aztán, egyszer csak, nyomasztani kezdenek ezek az évek. Apró, szinte észrevehetetlen lépésekben valahogyan fogyni kezdünk miattuk. Az elvesző képességek egy részét persze pótolja a tapasztalat, a gyakorlat edzette agyafúrtság, a többlettudás. Csakhogy egyre biztosabban látjuk: egy ponton túl, már nem leszünk képesek tartani az iramot, elfogynak, kevéssé válnak az automatikus megoldások, és bizony megöregszünk.

Félünk tőle, vagy sem, de furcsa módon ekkor eljön az az idő, mikor felhagyunk az évek számlálásával. Életünk évfordulói – melyek éppolyan közömbös pillanatai a világnak, mint a csillagok pályája – meglepetésekként érnek bennünket, „Jé, már ennyi idős vagyok!?” kiáltunk meglepetten, „Nem is gondoltam volna!”. Elhessegetjük magunktól ezeket a számokat, hiszen – véljük – még mennyi dolgunk lenne.

Rég halott férfiak gondolatai között motoszkálva azonban egyre világosabb: minden, ami velünk megtörtént, megtörtént már számolatlan másokkal is. És ugyanaz történik majd a jövőben is, ami mindig történt. A halottnak tűnő betűk és mondatok élettel telnek meg, a saját életünkkel. Azzal áltatjuk magunkat, hogy „jobban megértjük” már a világot is mások sorsával is felfegyverkezve. A legmeglepőbb és ijesztőbb a közöny felfedezése, azé a közönyé, amellyel a világ körülvesz bennünket, tudomást sem véve rólunk. A világmindenség a hatalmas csodák birodalma. Felfoghatatlan méretek és erők munkálnak benne; Isten játszótere, ahol vak erők alakítják a jövőt, amelyet senki meg nem tud különböztetni a múlttól. Az idő – a matematika rideg tekintete előtt – skalár mennyiség, nincs iránya, csak a mi életünk egyirányú.

Valaha egyek voltunk a világgal. Hittük: lábunk alatt a föld és felettünk az égben az Isten. A teremtett világ egysége kétségtelennek tűnt. Ezt tanúsította a csillagok mozgása, az évszakok változása, az élet és halál ritmusa. Keveset tudtunk, ám annál többet sejtettünk. Amit tudtunk, arról úgy véltük, a Teremtő gondolatait fejtettük meg vele. Mára annyi mindent tudunk, hogy sejteni már nem is merünk, és büszkék is vagyunk erre. Az ég üres. Egyedül vagyunk, magunkra utalva. Az idő, az év nem nekünk telik, hanem ellenünkre, és mi csak számláljuk őket, a naptár rideg valósága szerint. Várjuk és féljük is a következőt.