Szabó Dávid
Szabó Dávid külpolitikai szakértő

Trump a szabadság terén

Mit érdemel az amerikai elnök, aki legalább nem ártott? Szobrot!

A 20. századi magyar történelem mementó-gyűjtőhelyén, a Szabadság téren jelenleg két, egykori amerikai elnök szobra áll: Ronald Reagané és George H. W. Bushé. Reagan a végső győzelemig tartó háborút indított a kommunizmussal szemben, Bush pedig bepofozta az elődje által mesterien lekészített labdát - már ami a dolgok PR-részét illeti. A szobrot ugyanis nem azért kapták, mert bármilyen módon szabadságot adtak, adományoztak, ajándékoztak volna Magyarország polgárainak. Hanem azért, mert inkább segítették, de legalábbis nem akadályozták a magyar nép szabadságért és önrendelkezésért vívott küzdelmét. És mert a sorsfordító időkben, a diadalmas progresszió kultikus félistene, Barack Obama szavajárását parafrazeálva, a történelem jó oldalára álltak: a szovjet birodalmi diktatúrával és a megnyomorító kommunista ideológiával átellenes pontra. Bár ez utóbbi ma nekünk, a rendszerváltás utáni közép-európai nemzedék tagjainak akár természetesnek is tűnhet, érdemes emlékeztetnünk magunkat: mind a hazai, mind az európai és észak-amerikai vezető politikusok egész garmadájának alapvető értékrendjéből hiányzik ez az egyszerű, de nagyszerű distinkció: ne mentegesd a kommunizmus bűneit („jót akartak”), és ne mosd össze a tetteseket az áldozatokkal. Nem oly nehéz, sokan mégsem képesek megugrani.


Donald Trump a jelen állás szerint George H. W. Bushhoz hasonlóan egyciklusos elnök marad. Elnökségének négy éve, különösen az átmenet két zavaros hónapja, ellentmondásos megítélés alá esik Amerikában és a világon egyaránt – éppen úgy, mint excentrikus személyisége. Mindezzel együtt Trump győzelme és regnálása világszerte vitathatatlanul felszabadította a nemzeti, keresztény, konzervatív értékrendű-gondolkodású emberek közösségeit, és négy évre megálljt parancsolt egy magát a kommunizmushoz hasonlóan felszabadítónak hirdető, valójában elnyomó birodalmi ideológia terjeszkedésének. A „PAUSE” gomb megnyomása önmagában elementáris szabadsághullámot indított el, ami nemzeti mozgalmak egész sorát termékenyítette meg, és láthatólag évtizedekre elegendő aggódnivalót biztosított az önhamisító Washington Postnak, az Applebaum-házaspárnak és társaiknak. Nekünk, a nemzeti és keresztény gondolkodás reneszánszában Trumpot jópár évvel megelőzött magyaroknak azonban ennél sokkal fontosabb, hogy Donald Trump kormányzása, bár egy pillanatra sem adta fel az amerikai érdekek kemény érvényesítését, elődeihez – és várhatóan utódjához – képest legalább nem hátráltatta a magyarok szabadságért és önrendelkezését vívott sorsszerű küzdelmét. Négy év szinte pillanatszerűen elröppent – de e négy év pozitív hatása Magyarország mozgásterére még sokáig megmarad.

Donald Trumpról egyesek katonai bázist, mások települést neveznek-neveznének el. A Közel-Keleten éppen szárba szökken a Nobel-díjjal kitüntetett obamai hamuka-diplomáciát kenterbe verő stabilizációs kezdeményezése. Egy biztos: az amúgy is rossz viccé vált béke Nobel-díjat akkor sem kapná meg, ha az iráni, a koreai és az izraeli-palesztin kérdést egyszerre oldotta volna meg. Magyarország részéről viszont köszönet illeti, amiért minimum nem ártott a magyar szuverenitás ügyének.

Hogy ér-e mindez szobrot Budapesten? Legkésőbb négy év múlva meg tudjuk majd ítélni.

(Kép forrása: itt.)