Több Nap van az égen

Tudták az amerikaiak és a szovjetek is, hiába lenne övék az első csapás dicsősége, a másiknak maradna ereje még egy hasonlóan halálos viszontcsapásra. Akkor meg mi értelme a forró háborúnak? Féljünk inkább tovább kölcsönösen, ne gyújtsuk be a sistergő rakétákat, vívjunk csak kockázatmentesebb hidegháborút. (És persze nevezzük el ezt az egészet gyorsan békés egymás mellett élésnek, hogy a békeharcosok se nagyon ugrálhassanak.)

Aztán a Szovjetunió összeomlását követő egypólusú amerikai fölény valójában kezdettől fogva fikció volt. Igaz ugyan, hogy ezután az amerikai hadsereg ereje az ezredfordulóra elvileg mindenkivel szemben elsöprő lett - már amennyiben nagyvonalúan eltekintünk a nukleáris eshetőségektől. Csakhogy éppen ezek nem módosultak lényegesen. A bolsevik birodalmi kollapszus egyik legkevésbé részletezett titka, hogy a káoszból a szovjeteknek miként sikerült ki- és átmenteniük elvtársi atomarzenáljukat – az immár regionális nagyságrendűvé szűkülő orosz hatalom számára.

Merthogy sikerült.

Katonai hírszerzésük logisztikai intelligenciájának és a velük e tekintetben  nyilván együttműködő (máskülönben azonban a katonák riválisának számító) KGB-nek nagy szerepe volt abban, hogy az ex-szovjet politikusok játszadozásai közben (sőt annak ellenére)  Moszkva atomarzenálja nem csappant meg lényegesen. Oroszországot ma is ez a komponense emeli ki a regionális nagyhatalmak sorából még mindig a globális hatókörű játékosok közé. Ha nem így volna, Biden nem félne egy amerikai-orosz konfrontációtól, s két szundi közben alighanem rábólintana Ukrajna NATO-tagságára.

Harmadiknak pedig mellettük ott van Kína, a maga talányos birodalmi filozófiájával. Kína sosem domborít előre, nem dicsekszik fölöslegesen, csupán hol araszolva, hol sebesebben, de mindig a saját ritmusában, sok ezer éves civilizációs tapasztalatainak birtokában érzékeli a világot. A kommunista világversenyt régen megnyerte már (nota bene, Kína politikai-ideológiai értelemben kommunista ország), szemhatárát csupán mostanában tágítja a globális kapitalizmus felé.  Ennek úgy jó harminc éve (kínai léptékkel mérve ez még nem jelentékeny idő), de máris láthatjuk az eredményét.

Pedig Peking nem siet. Katonailag 1964-ben zárkózott fel ötödik nukleáris hatalomként az amerikaiak, a szovjetek, a britek és a franciák mögé, s hogy ma hol tart, azt talán még a világ legjobb titkosszolgálatainak anyagaiból se lehetne pontosan megállapítani. Saját bevallása szerint 1996-tól felfüggesztette a fegyverkezésre irányuló nukleáris kísérleteit, de erre azért a komolyabb elemzőknek már akkor sem illett mérget venniük. Már csak azért sem, mert később azt is bejelentette, hogy amíg nincs kedvére való leszerelés, addig persze Kína is kénytelen fejleszteni kapacitásait.

És Indiáról (meg egyéb ambiciózus regionális szereplőkről) akkor még nem is beszéltünk.

Egyszóval ami a nukleáris alapzatot illeti, sem a kétpólusú egyensúly, sem az egypólusú világrend nem realitás. Sok veszélyes év, meglehet évtized áll még előttünk, amíg egy új egyensúlyi helyzet kialakul, ha ugyan egyáltalán.   

Addig meg ápoljuk a reményt, hogy a békés egymás mellett félés bölcsessége egy kaotikusabb nukleáris viszonyokkal átszőtt világban is megmarad.

(Kép forrása: Getty Images)