Megadja Gábor
Megadja Gábor eszmetörténész

Távozó romantika

A Brexit után menetrendszerűen elkezdődött a Huxittal való riogatás. Meglepődni minek. A rettegők teszik a dolgukat, rettegnek.

A megmondás szerint Belzebub Orbán Viktor kivezeti Magyarországot az Európai Unióból. Az unalomig ismételt – és hamisított – szöveg mostanság ritkábban kerül elő (miszerint az Unión kívül is van élet – bár erről a briteket kéne megkérdezni pár év múlva, én azért arra tippelek, hogy így vagy úgy, de életben maradnak).

(Kép forrása: itt.)

Ezzel párhuzamosan vannak olyanok is, akik gondolatkísérletekbe kezdtek, melyek arról szólnak, hogyan kéne kivezetni Magyarországot az Európai Unióból. Vannak, akik csak úgy elszólják magukat, és vannak, akik talán még komolyan is gondolják. Ezekhez az ötletekhez vajmi kevés köze van magának az Ördögnek, vagyis a magyar miniszterelnöknek: a magyar népszavazás ugyanis inkább a bennmaradást erősíti, semmint a távolodást, de a gondolatkísérletek esetében nem komoly elvárás a logika.


Tehát a telivér metafizikusok szerint a hanyatló nyugattól el kell távolodnunk, akárcsak a briteknek, és majd kitalálunk valami annyira frankó megoldást, amivel nem csak pótoljuk azt, de jobb is lesz nekünk sokkal. Ezek a gondolatkísérletek önmagukban persze aranyosak, de épp annyi értelmük van, mint a csillámpónik kergetésének. Nagy-Britannia és Magyarország státusza – sajnos, nem sajnos – nem ugyanaz. Előbbi esetben egy gazdasági, politikai és katonai nagyhatalomról beszélünk, amelyik mellesleg a második világháború nyerteseként került ki a küzdelemből. Utóbbi esetében a nagyhatalmi státusz legutoljára 1918 környékén volt elmondható. Ezt nem figyelembe venni nem bátor fantáziára, hanem egyszerű butaságra vall. Ennek semmi köze nincs a kishitűséghez, vagy a merjünk kicsik lenni elvéhez. Az más cég. Ennek ahhoz van köze, amire amúgy a magyar jobboldaliak többsége büszke szokott lenni: a realizmushoz.

A telivér metafizikusok ugyanis afféle érzelmi viszonyulásból indulnak ki akkor, amikor fontolóra veszik a tagságot, pedig az ilyesmi nem érzelmi kérdés. Nincs mit szeretni az Európai Unión. Valószínűleg épp a legnagyobb válságát éli meg, a jelenlegi vezetőinek a hibáit reggelig tudnánk sorolni, erényeiket meg sehol sem találjuk. Csakhogy ez nem szeretés kérdése. Szeretni édesanyánkat kell, a csülkös bablevest, meg a csajokat. Politikai intézményeket miért kéne szeretni?

Hacsak nem felavatott jós valaki – ilyenből mostanság elég sok szaladgál –, akkor nem tudhatja, mi lesz az Európai Unió jövője. Nem tudjuk, tovább halad-e a központosítás irányába, inkább a kormányköziség erősödik majd a jövőben, szétesik-e az egész, esetleg jelentéktelenné válik, ahogy George Friedman látja. Pillanatnyilag pedig – akármilyen is ez az egész kupleráj – nem érdekünk önként és dalolva távozni. Márpedig ha büszkék vagyunk a realizmusunkra, akkor az érdek számít, nem a szerelem. A politika nem egy hollywoodi romantikus dráma.

Érdek már csak azért sem lehet a távozásban, mert nem hogy versenyképes, hanem semmilyen alternatívája nincs jelenleg az EU-nak. A telivér metafizikusok álmodnak egy világot maguknak, amiben változó agymenések vannak az autarkiától (itt érdemes megemlíteni a NATO-ból való kilépés kiváló ötletét is, ami csak azért nem közveszélyes, mert ennek a gondolatnak praktikus hatása aligha van) egy lehetséges eurázsiai-orosz politikai egység ötletéig. Ez utóbbi persze maga volna a katasztrófa, ha lenne is realitása, az illetékeseket szívesen elküldjük valamelyik PiS-es héja-toborzóra Varsóba két hétre átnevelődni.

A magyar miniszterelnök egyszer azt mondta – szemben Ferenc testvér mondásával, csak ezt is elfelejtettük már –, hogy Magyarország nem híd Kelet és Nyugat között, hanem hídfőállás. Nyugati. Amíg létezett külpolitikai gondolkodás errefelé, elég világos irányai voltak. Sem egy kalifátusban, sem egy pánszláv tengerben nem kívánták elhelyezni az országot. Ez ma sincs másképp, és ezen sajnos nem változtat, hogy mi mindent kaptunk, vagy nem kaptunk nyugatról, hiszen (jogos) sérelmünk van bőven.

A magyar politikának a magyar érdekeket kell követnie. Ezek között nem szerepel az, hogy néhány értelmiségi megálmodjon magának valamilyen újabb egységet. Az egyetlen szerencsénk az, hogy egyelőre ezek a kiváló ötletek nem érnek el a döntéshozókig. Reméljük, ez így is marad.