Szovjet múlt, orosz jelen

(Kép forrása: itt.)

A műsor szerint 1956-ban a magyar börtönökből nácik ezreit engedték ki, akik a felkelőkkel együtt vadásznak a kommunista hatalom és az államvédelem képviselőire. A tévéműsort az állami tévé igazgatóhelyettese Kiszeljov vezette, aki azt a kérdést is felvetette, hogy nem ez volt-e az első „színes forradalom”, hiszen az 1956-os forradalom is a CIA akciói nyomán robbant ki. A műsorban Havas Szófia, Horn Gyula unokahúga is megszólalt, aki megismételte a 2007-es álláspontját, amely egyébként így hangzott: „Én például 1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva.”.

Az első kérdés, hogy miért nem merült fel az MSZP soraiban Havas Szófia pártból való kizárásának gondolata, amiről most viszont már beszélnek. Lehet, hogy mégis van értelme az emlékezetpolitikának? Megjegyzendő, hogy Havas Szófia története jól mutatja a kommunista propaganda gyakorlatát: édesapját, Horn Gézát nem az „ellenforradalmárok” gyilkolták meg, hanem egy szovjet katonai teherautó ütötte el.

A műsort követően bekérették a budapesti orosz nagykövetet a magyar Külügyminisztériumba. Irina Zvonova, a magyarországi orosz nagykövetség szóvivője szerint megbeszélés során a felek egyetértettek abban, hogy az adott kérdés megítélése a történészek dolga. Nos, feltételezzük és reméljük, hogy ilyen nem hangzott el a magyar fél részéről és csak egy félreértésről van szó. 1956 megítélése nem „a történészek dolga”. A „megítélés” is meglehetősen rossz ízű szó: a szabad Magyarország létrejöttének egyik fontos állomása volt 1989-ben Pozsgay Imre beismerése a rádióban arról, hogy 1956 nem „ellenforradalom” volt, hanem „népfelkelés”, majd ugyanilyen fontos lépés volt Nagy Imre és társai (illetve az ismeretlen forradalmár) újratemetése. Szimbolikus jelentőségű az is, hogy Kádár János éppen akkor hunyt el, amikor Nagy Imre és társai ügyét újratárgyalta a bíróság. A „megítélésben” már világos konszenzus van történészek és mindenki más között is: forradalom tört ki, ami utána a szovjet hatalommal szembeni szabadságharccá vált.

A szóvivő arról is beszélt, hogy a megbeszélésen az orosz fél jelezte: Oroszországban az újságírók és a tudósoknak feltétlen joguk van a saját véleményhez és állásponthoz. Nos, ez nem teljesen igaz, ami a szovjet (orosz) történelem kényesebb kérdéseit illeti. Az ősz elején lehetett olvasni a hírt, miszerint elítéltek egy orosz bloggert, amiért ezt a mondatot közölte: „A kommunisták és Németország közösen támadták meg Lengyelországot, kirobbantva a második világháborút.”. Márpedig ez nehezen vitatható tény – megjegyzendő, hogy ez az álláspont csak nem régóta próbál polgárjogot nyerni a nyugati, „mainstream” (=kicsit balos) történettudomány berkeiben.

A szóvivő asszony arról is beszélt, hogy a nagykövet megerősítette a magyar külügyminiszternek „az Oroszországi Föderáció hivatalos álláspontját, amelyet, mint ismeretes, 1992-ben és 2006-ban fejtették ki orosz vezetők, és azóta az semmit sem változott”. Érdemes felidézni a történeti hűség kedvéért ezeket a nyilatkozatokat. Ráadásul nem is csak két esetről van szó. Bocsánatkérés-féleség először Gorbacsov részéről hangzott el szóban, a Szovjetunió nevében, az Antall József vezetésével Moszkvába érkező magyar küldöttség előtt. A delegáció a két állam viszonyát az új feltételek mellett rendező alapszerződés aláírása végett járt Moszkvában, és ennek a dokumentumnak a függelékében pedig az orosz tagköztársaságot képviselő Borisz Jelcin írásban is sajnálatát fejezte ki.  Jelcin 1992-ben budapesti látogatásán megismételte a sajnálat kifejezését: „1956 tragédiája a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké. (…) Ma fejet hajtunk 1956 minden áldozata előtt”. Jelcin egyúttal az információs kárpótlás kézzelfogható jeleként egy nagyobb irategyüttest is hozott magával ajándékba, amely nemsokára meg is jelent (A Jelcin-dosszié. Szovjet dokumentumok 1956-ról, szerk.: Gál Éva, Századvég-1956-os Intézet, 1993.) Gorbacsov kapcsán viszont izgalmas, hogy 2007-ben (már rég nem gyakorló politikusként) Horn Gyula születésnapi összejövetelén úgy fogalmazott: a szovjet bevonulás elkerülhetetlen volt.

Maga Putyin először 2000-ben beszélt az 1956-os forradalom leveréséről, a pragmatikus sajnálkozás hangján: „Óriási hiba volt [az '56-os magyar forradalom és szabadságharc leverése], és a nemzetközi jog alapvető elveinek megsértése. Az az oroszfóbia, amelyet most Kelet-Európában tapasztalhatunk, ezeknek a hibáknak - Berlin, 1953, Budapest, 1956, Prága, 1968 - a gyümölcse.”. 2006-os budapesti látogatásán (amikor a Szemlőhegyi úti villában, Gyurcsányék otthonában Totó kutyussal is megismerkedett)

Vlagyimir Putyin orosz elnök az Országház előtti Kossuth téren megkoszorúzta az 1956-os forradalom és szabadságharc magyar áldozatainak emlékművét. Ekkor így nyilatkozott: "Oroszország megérti és átérzi 1956 erkölcsi vonatkozásait”, illetve a sajtótájékoztatón hozzátette: „A mai Oroszország nem a Szovjetunió, de (…) természetesen lelkünkben mi valamennyien érzünk valamiféle erkölcsi felelősséget”. Ugyanekkor, az 50. évforduló alkalmából az orosz parlament felsőháza, a Szövetségi Tanács tagjai nyilatkozatban fejezték ki erkölcsi felelősségérzetüket és sajnálatukat a fél évszázaddal korábbi szovjet beavatkozás miatt.

Putyin és 1956 legutóbb tavaly szerepelt a hírekben: ekkor az előzetes híresztelésekkel szemben a Kerepesi temetőben nem az ’56-os eseményeket ellenforradalomnak nevező kőnél koszorúzott, hanem a parcella II. világháborús központi obeliszkjénél. Putyin nem teljesen konzekvens a kérdésben: egy szélsőséges portál híradása szerint “ronda rendszernek” nevezte a sztálini Szovjetuniót. „Azt is kifejtette, hogy hiba volt a szovjet "fejlesztési" modellt erőltetni Kelet-Európában.”. Máskor pedig Oliver Cromwellhez hasonlította Sztálint.

És most vegyünk egy nagy levegőt: azok, akik ma úgymond „Putlereznek”, azok között bizony akadnak olyanok is, akik egy hasonlóan történelemhamísító megnyilatkozást (A magyar megszálló a Szovjetunióban, főszerk.: Krausz Tamás, L’Harmattan Kiadó, 2013.) olvasva lelkendező kíváncsisággal tudósítottak (Bűneink jegyzéke). Pedig a könyvbemutatón nem kisebb személy, mint Vaszilij Sztyepanovics Hrisztoforov tábornok, az FSZB levéltár igazgatója is jelen volt. Vajon csak akkor hitelesek az orosz történészek, amikor a mi rovásunkra kell történelmet „írni”?

Az orosz emlékezetpolitika egyébként egyértelműen használja a második világháborús szerepet, amelyet a jól bevált, szovjet antifasizmus talaján maradéktalanul pozitívra festenek át. 2012-ben például Izraelben avatott fel Netanjahuval együtt a Vörös Hadsereg előtt tisztelgő emlékművet. Netanjahu nyilván az oroszországi gyökerekkel bíró szavazókra gondolhatott a szobor kezdeményezésével, míg Putyin ekkor is fontosnak tartotta kijelenteni: „közös feladatunk, hogy megakadályozzuk a háború és tanulságainak meghamisítására tett próbálkozásokat”.

Oroszországban nyilvánvalóan erős a katonai-ipari komplexum befolyása, amely egészen bizonyosan nem fogja hagyni, hogy a második világháború győztesének és az antifasiszta hőskultusznak járó erkölcsi tőkét csak úgy maguk mögött hagyják. Ugyanakkor amit a KGB-utód FSZB álláspontról ’56 kapcsán tudni lehetett, az nem új dolog: már 2006. november 13-án olyan dokumentumfilmet sugároztak a Rosszija állami tévében, amelyben a most nagy vihart kavart műsorral megegyező álláspontot fejtettek ki bővebben – szintén FSZB levéltári anyagok alapján. Kérdés, hogy akkoriban miért nem rendelték be az orosz nagykövetet?

Egy következő kérdés, ami az emlékezetpolitika aktuális felhasználását illeti: miért pont most sugároztak újra ilyen értelmű, a magyar forradalmat lejárató adást? Csak a kerek évfordulónak köszönhetjük, vagy valamilyen üzenet vagy figyelmeztetés van mögötte? Lehet, hogy a magyar kormányzat éppenséggel nagyon is nyugati elkötelezettségű az oroszok számára?

Jelenlegi tudásunk szerint a CIA nem vett részt a magyar forradalomban, bár messze nem ismerünk még minden dokumentumot. A mostanában vizsgált amerikai források alapján inkább a kapkodás, mint az előzetes forgatókönyv alkalmazása tűnik ki az USA adminisztrációja részéről. A fő kérdés azonban így hangzik: még ha a kirobbantásban lett is volna bármilyen titkosszolgálatnak szerepe, vajon számít ez? A magyar forradalom két-három nap söpört el egy totális, eszement és véreskezű diktatúrát, és állított annak helyére a helyi és a nemzeti önigazgatás spontán módon létrejövő példáit. Mindezen semmit nem változtatna még az sem, ha valamilyen nagyhatalmi játszma lenne a háttérben.

Két világháborúban is azok ellen harcoltunk, akiket ma Oroszország néha többé, néha kevésbé az elődjének tekint. Sztálin emléke és a világháborús győzelem pedig logikusan összekapcsolódik az orosz értelmezésben. A szovjet katonai-ipari komplexum örökösei 1956-ot sem fogják nekünk megbocsátani, azt, hogy megaláztuk és lelepleztük a szovjet kommunista hatalmat. Mindez belátható időn belül nem valószínű, hogy változni fog. Oroszország ettől függetlenül továbbra is hatalmi tényező lesz, amivel így vagy úgy, de számolni kell.

Inkább a saját nemzeti identitásunk és a múltról alkotott képünk, ami érdekes a történetben. Havas Szófia példája nem egyedi, le egészen az utódpárt települési politikusaiig és a fanyalgó értelmiségiekig. Sokkal fontosabb inkább ezeket a vitákat itthon lefolytatnunk.