Szingapúrban szegregálnak

Szingapúrinak lenni Rock’n’Roll érzés.

Figyelemmel kísérem az elmúlt időszak szegregációval kapcsolatos vitáját. Erről jutott eszembe Szingapúr.

Szingapúr háromnemzetiségű (74% kínai, 13% maláj, 9% indiai) és négy hivatalos nyelvű (mandarin, maláj, tamil, angol) ország. Valahogy úgy, mint Svájc. Bár alapterülete alig 36 százalékkal nagyobb Budapesténél, de 5,4 millióan sűrűsödnek össze erre a piciny szigetre.


Az ötvenes évek végén még közel azonos volt az egy főre eső jövedelmünk. 2013-ban – ez a legfrissebb pontos adat – a magyar egy főre eső GDP 23 482 dollár, a szingapúri 78 763 dollár a Világbank statisztikája szerint – vásárlóerő paritáson számolva, ami azért jó, mert az árak közötti eltérésekkel is számol. Ezzel mi negyvenhatodikak vagyunk az országok rangsorában, ami annyira nem rossz. Az elmúlt ötven évben Szingapúr a negyedik helyre tört föl a Harmadik Világ nyomorából és csak olyan országok előzik meg, mint a pénzügyi központ Luxemburg, a szerencsejáték-központ Makaó, és két olaj-oázis, Katar és Kuvait.

Szingapúr élelmiszerének 90%-át importálja. Szingapúrnak nincsenek nyersanyagai sem. Csak esze van.

Szingapúrban a malájok rendesen le vannak maradva a kínaiakhoz képest. A maláj kisebbség hátrányos helyzetének kialakulása a brit gyarmatosításra nyúlik vissza. A malájokat „jóhiszeműen kihagyták” az oktatásból és az üzleti életből, ami azt (is) jelenti, hogy a malájoknak sem volt igénye arra, hogy bevonják őket.

A maláj kisebbséget 1959-65 között pozitív diszkriminációban részesítették jelentősebb eredmények nélkül.

1965-ben megszűnt a malájokkal szembeni pozitív megkülönböztetés, a politikai vezetés azt az üzenetet közvetítette a maláj vezetők felé, hogy amennyiben segítenek önmagukon, megkapják a megfelelő támogatást Szingapúr Kormányától.

A felzárkózás 1971-ben vette kezdetét, amikor a maláj vezetők kimondták, hogy van „maláj probléma”. A kifejezés magában foglalja a jövedelmi helyzethez mérten túl sok gyermek vállalását, az oktatásban való alulteljesítést, a maláj munkások alacsony képzettségi szintjét, a droghasználatot és a rossz társadalmi-gazdasági helyzetet. Azt is hozzátették, hogy a malájok problémái jellegüket tekintve nem etnikai, hanem sokkal inkább olyan társadalmi-gazdasági problémák, amelyek a maláj közösségre a leginkább jellemzőek. Kezdetben az oktatásban látták a megoldást, majd az első tíz év eredményeinek kiértékelése során rájöttek arra, hogy ami fölépül az iskolában, az lebomlik a helyi közösségekben, a családban. Ezért az 1980-as évektől a hangsúlyt a maláj közösség szemléletformálására helyezték. Összesen 2 nagy szervezet több mint 30 programja foglalkozik mind a mai napig a maláj felzárkózással.

Többek között olyan programokat indítottak, amelynek keretében a gyermek felzárkóztató képzése során a szülők is kötelesek részt venni a számukra kijelölt programokban, továbbá léteznek életvezetési, gyermekvállalási sajátosságokra és a jövedelem helyes beosztására irányuló szemléletformáló programok.

A McKinsey tanácsadó cég 2010-es tanulmányában fontos szerepet tulajdonít a malájok felzárkózásában az ún. streaming rendszer 1984-es bevezetésének. Ez annyit jelent, hogy a gyerekeket ötödikes kortól képességeik (és nem etnikai hovatartozásuk) szerint négy csoportba sorolják, és biztosítják a csoportok között az átjárást. Így mindenki aszerint a tananyag szerint tanul, ami számára a leginkább befogadható. Tény, hogy a malájok a gyengébb streamekben felülreprezentáltak, de míg 25 éve a maláj tanulóknak csak 71 százaléka végezte el az általános iskolát, ma már több mint 93 százaléka, és míg akkor 0.3 százalékuk szerzett felsőfokú képesítést, ma már több mint 13 százalékuk. (2010-ben Magyarországon a felsőfokú végzettséggel rendelkező romák aránya 0,9 százalék.)

Hozzá kell tennem, hogy nagyon szigorú antidiszkriminációs szabályozás van érvényben a szingapúri munkaerőpiacon. Ha kiderül, hogy egy munkaadó etnikai hovatartozásra való tekintettel nem alkalmaz valakit, nagyon megütheti a bokáját. Igaz, Szingapúrban nyilvántartják az etnikai hovatartozást.

Természetesen Szingapúrban nem szegregálnak, hanem differenciálnak. Meggyőződésem, hogy az integráció legköltséghatékonyabb és legeredményesebb színtere az iskola, és erre vannak is jól működő magyar megoldások, de ettől még (ön)felzárkóztató és differenciáló képzésekre szükség van. Vajon nálunk ezt már szegregációnak hívnák!?