Galló Béla
Galló Béla politológus

Szili „áruló”, Gyurcsány nem?

Idestova egy évtizede, hogy a balliberális oldal büszkén és önerőből szappanozza maga alatt a lejtőt, e lejtmenetet azonban a várható harmadik nagy tavaszi koppanás előtt is holmi „árulásokkal” magyarázza.

Nálunk persze kifejlett kultusza van az „árulásnak”. Januárban volt Görgei Artúr születésének 200. évfordulója, ő azzal „árulta el” az éppen női ruhában menekülő Kossuth Lajost, hogy nem akart már – fölöslegesen – feláldozni Világosnál több tízezer fiatal magyar életet. (Negatív mítosza állítólag ahhoz kellett, meg ne sérüljön nemzeti önbecsülésünk, hiszen az szóba se jöhetett, hogy a szabadságharc katonai sikérét eleve kizárta az akkori „európai súlyegyen”.)


Kiváltképp pedig a baloldal története van teli „árulókkal”. Arrafelé általában mindenki gyanús, leszámítva az éppen regnáló, érinthetetlen elvtársat, aki legföljebb később lehet csak áruló, ha majd az utóda is úgy akarja.

Ne firtassuk, ki most a ballib mezőben éppen a főelvtárs (Gyurcsány már?, vagy még Karácsony?), de annyi bizonyos, e mechanizmus még mindig a régi. Keresztbe-kasul árulózzák egymást e jeles férfiak, miközben nemrég még - Unicummal, whiskyvel, netán száraz torokkal - az összefogásról papoltak. Elszántan szappanozzák tovább a lejtőt, miközben néhány mélyen szántó kollégájuk a mai helyzet okát most is az „árulásokban” véli fölfedezni.

Lévai Katalin legújabb, meglepőnek igazán nem nevezhető karrier-sasszéja ürügyén sokan most egy másik hölgyben, Szili Katalinban jelölik ki a lejtmenet felelősét. Miatta tartanak ott, ahol tartanak, ezt sugallják, ő az, aki elindította a pártot annak idején a lejtőn.

Már időrendileg sem stimmel a dolog. Az első kétharmados parlamenti vereség 2010 tavaszán következett be, Szili pedig csupán októberben lépett ki – egy szál magában – az MSZP-ből. Előtte hosszú éveken át a lejtő veszélyeire figyelmeztetett, mindhiába. Nemzeti elkötelezettségű, nyitott szellemű baloldali néppártot akart, szemben Gyurcsányék fékezett habzású neoliberális irányvonalával, amely ráadásul még a nemzeti problematika iránti érzéketlenségével, sőt, kifejezett ellenszenvével is dicsekedett.

Ne szépítsük, az MSZP végül is Gyurcsányt választotta, s hiába bukott meg elnökként, kormányfőként egyaránt, büntetésből a Táncsics Alapítvány vezetői posztjával jutalmazta. Hálából ezért Gyurcsány csak 2011 őszén lépett ki a pártból, nem egyes egyedül persze, annál számítóbb volt. Demokratikus Koalícióját ily módon kellő alapozás előzte meg, s bár fizikailag eltávozott, szelleme azonban Mesterházy Attila, Tóbiás József és Molnár Gyula elnöksége alatt is a párt falai között maradt. Mindmáig ott lebeg.

Ripp Zoltán, a „gyurcsányizmus” legjobb ideológusa annak idején megírta, hogy az MSZP Gyurcsány-párttá válásának nincs versenyképes alternatívája (…)az új identitás kialakítása az MSZP ’saját népének’ az átnevelését feltételezi – ha már a népet leváltani nem lehet.” (Mozgó Világ 2007.június)

Látnoki szavak. Pontosan itt tart most is az MSZP. Ám ez nem árulás.

Ez „csak” a lejtő alja.

 

(Kép forrása: itt.)