Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Szegény, szegény Európa

Ursula von der Leyen és Charles Michel törökországi látogatása után azt gondoltam, hogy Brüsszelben igyekeznek a lehető leggyorsabban elfelejteni a kínos incidenst. Tévedtem. De még mekkorát!

Az unió vezetői már hazafelé tartva a repülőgépen elővehettek valami menedzser-kézikönyvet és felcsapták a "10 dolog, amit semmiképpen se tegyél, ha nem akarsz nevetségessé válni" fejezetnél, és pontról pontra kipróbálták az összes tiltott dolgot. Elindult a brüsszeli Jackass (Don't try this at home!).

Először is megpróbálták bagatellizálni a kínos leégést. A bizottsági elnök és a Tanács elnöke is úgy nyilatkozott, hogy nem akartak botrányt kirobbantani, ezért nem tették szóvá Erdogan ülőhelyes provokációját. A Bizottság hangsúlyozta, hogy “ültetési kérdésekről” nem egyeztettek a török féllel, a Tanács elnöki stábja pedig megerősítette, hogy minden a protokollnak megfelelően zajlott, nincs itt semmi látnivaló, mindenki haladjon tovább. 


Néhány sajtótermék azonban mégiscsak látott némi problémát a történtekben, ezért egy gyors kommunikációs váltással elkezdődött a nagy brüsszeli hashtag-háború. Bevált szokás szerint az uniós tisztségviselők ilyen esetekben nem haboznak a geopolitika legdurvább eszközéhez nyúlni: sértett hangvételű Facebook-bejegyzések és szemrehányó tweetek sorozatát indítják el. Így történt ez most is, záporoztak a durcás üzenetek, igaz a végső csapást, a módosított Facebook profilképet nem vetette be a két sértett személy. Szóval a legrosszabbat elkerülte Erdogan. De így sem úsztuk meg Charles Michel hosszadalmas Facebook posztját. Ő, aki a videófelvétel tanúsága szerint szinte bevágott Ursula von der Leyen elé, hogy megszerezze az utolsó szabadon maradt széket - így emlékezett vissza az eseményekre: “A találkozóról készült néhány fénykép talán azt sugallhatta, hogy közömbös voltam a helyzet iránt. Pedig semmi sem állhatna távolabb az igazságtól, a mélyen rejlő érzelmeimtől - vagy a tisztelet elvétől, amelyet oly nagyra tartok.” Az Európai Tanács elnökét nagyon elszomorították a történtek, mert, mint írja: “rendkívül megtisztelő számomra, hogy részese lehetek annak az európai projektnek, amelynek négy fő intézményéből kettőt nők vezetnek”. 

Az igazság az, hogy Charles Michelben nem volt annyi kurázsi, hogy keressen vagy kérjen egy másik széket kolléganőjének. Vagy, horribile dictu, átengedje a helyét a nőnek. Inkább előrefurakodott, és előzékenyen asszisztált a Szultánnak, aki valószínűleg elégedetten nyugtázta, hogy mindössze pár perc leforgása alatt sikeresen megosztotta tárgyalópartnereit. A székfoglalós játékban hoppon maradt Ursula von der Leyen gyorsan bele is törődött sorsába, és elfoglalta a számára felkínált vendégkanapét. És ha már ott ült kényelemben, gyorsan meg is állapodott Erdogannal arról, hogy meghosszabbítják azt az ötéves megállapodást, amelynek keretében Törökország 6 milliárd eurót kapott a migránsok feltartóztatására, és a jövőben több pénzt biztosítanak a törököknek. Nehéz megérteni, miért lett menő a gyengeség és annak öncélú mutogatása a nyugati világban.

Érzékenykedni ugyanis bárki tud. Durcás üzeneteket kitenni egy amerikai közösségi oldalra, ez egy kiskamasznak is megy. Ehhez nem kell vezetőnek lenni. De feltalálni magunkat egy kínos helyzetben, erőt mutatni, szolidárisnak lenni a vezető társunkkal - ez már kiállás volna a valódi európai értékek mellett és vezetői képességeket igényel.

A virtuális világból ideje lenne visszatérni a valóságba, és két lábbal a földön állva kormányozni Európát, vagy ha ez nem is megy, legalább átengedni a széket a női kollégának, ha erről a vendéglátó megfeledkezett. 

(Kép forrása: itt.)