STOP, multikulti!

A választás tétje: sokszínűség vagy normalitás.

A politika – és annak egyik csúcspontja, a választás – nagyon sajátságos műfaj. A politikai logika, azaz, hogy mi alapján, milyen motívumok szerint működik e világ, talán még sajátságosabb. Abban ugyanis keverednek a politikai célok és politikai eszközök, melyek valóban nem elválaszthatóak egymástól. A politikai logikában és az ahhoz kapcsolódó cselekvésben egyszerre van jelen a politikai hatalom gyakorlatias lényege (eszközök) és a morális, végső erkölcsi igazságba vetett hit (céltételezés) – ebből fakadóan a demokráciákra is érvényes az az őszinte, de a konfliktuskerülés érdekében sokszor elkendőzni igyekezett állítás, miszerint a politikában valójában nem intézményesíthető egyszerre két igazság. Persze a mindenséget (is) relativizáló progresszió éppen erre irányul – ti. hogy mivel végső mérce hiányában mindenkinek megvan a „saját igazsága” és így nem tehető különbség „Jó” és „Rossz” között, ezért paralel létezhetnek békében egymás mellett egymást egyébként kizáró érték-kánonok. A béke viszont valójában nem a konfliktus hiánya, hanem az igazság megléte. Ahogy a magyar származású konzervatív gondolkodó, John Kekes mondta: a tolerancia erkölcsi meggyőződésünk gyengeségét jelenti – azzal ugyanis elfogadjuk azt, ami szerintünk erkölcsileg helytelen, azaz azt, ami szerintünk nem igaz.

Zavargás a röszkei határátkelőnél 2015 szeptemberében. 


A politika tehát egyrészről a vezetésen és irányításon keresztül a politikai cél érdekében történő hatalommegszerzésről, illetve annak megtartásáról szól. A politikai cél tehát nem maga a hatalom, hanem egy annál magasabb rendű, morálisan és erkölcsileg is igazolható tételezés, hogy az adott személy, közösség mit szeretne, szerinte mi lenne a Jó – a nem kívánt Rosszal szemben. És bár a Cél magasabbrendű, mint az Eszköz („az anyag meghódolása a szellem előtt”), e kettő a politikában összefonódik: azonban míg előbbin a közösség tagjai nem vitázhatnak (már ha azt erkölcsileg helyesnek gondolták tegnap vagy tegnapelőtt is), utóbbin – békehelyzetben – igen. Csakhogy a helyzet most korántsem békés.

És hogy miért fontos ezzel tisztában lenni akkor is, mikor az ember a napi politikai események zuhatagában olykor megzavarodik, az információmorzsák milliárdjai sokszor keltik a fragmentáltság, a „minden egész eltörött” érzését? Azért, mert bár percesemények – mint egy időközi helyhatósági választás – elbizonytalaníthatnak, szükséges látni a fától az erdőt, az eszközöktől a célt: azt, hogy egy sokévente egyszer adódó országos szavazás lehetősége nem pusztán egyes szakpolitikák közötti választást vagy pillanatnyi benyomások alapján történő ikszelést jelent. Persze, a szavazás, a választás – ahogy az élet más területein is – alapvetően irracionális jelenség, és csak a pálya széléről bekiabáló, mindent tudó narrátor-értelmiségiek hiszik azt, hogy a politikus és a választó a tiszta ész, a ráció mentén cselekszik (vagy legalábbis az a mérce, hogy azok mentén kellene). A politikai választás viszont emellett, vagy inkább igazából az életről, az életünkről, nagyon elvontan, de plasztikusan megfogalmazva „a világ erkölcsi rendjébe vetett hitről” (is) szól (nem lebecsülve természetesen az egyéb materiális hátterű tényezőket). A közelgő országgyűlési választás hosszútávra is kiható, valódi „hitkérdése” pedig jelenleg a bevándorláshoz, és azon keresztül multikulturalizmushoz való viszony. Lehet ezt Soros- vagy kvótatervnek, nyílt társadalomnak nevezni, a „rejtély titka” egyértelmű: milyen Magyarországot szeretnénk látni magunk körül pár évtized múlva? A szó legszorosabb értelmében vett multikulturálisat – annak minden bornírt, progresszív és polkorrekt folyományával együtt –, vagy valami hagyományosan és sajátságosan magyart? Ami persze lehet, hogy nyugati mércével mérve nem lesz annyira érzékeny, emancipált, szekuláris és sokszínű, de legalább ösztönös, életszagú, normális – és saját.

 A vita tehát nem pusztán a migrációról szól. A migráció csak egy eszköz, a cél – az ő céljuk –  a Világfalu létrehozása. Ahogy azt nálam plasztikusabban gondolkodók már megfogalmazták: „a >>multikulturalisták<< kiindulópontja az, hogy a transznacionális  folyamatok  mind  jobban  megrendítik  a  tradicionális  nemzeti  kultúrák pozícióit, s az így keletkező >>résekbe<< a különféle (etnikai, nemi, kulturális és egyéb) törésvonalak mentén képződő kisebbségek nyomulnak be. Ezeknek a multikulturalizmus teljes egyenjogúságot követel, arra az álláspontra helyezkedve, hogy egyetlen kultúrának sem lehet előjoga a többivel szemben. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a többség kultúrájának sem lehet semmilyen támogatást nyújtani – a nemzeti kultúrának sem, hiszen minden kultúra egyenértékű. Sőt! A multikulturalisták szerint a kultúrák közötti különbségeket nem elég elismerni, hanem be is kell építeni a fennálló társadalmi szerkezetbe, vagyis a politikai pluralizmust ki kell egészíteni az intézményi síkon is garantált kulturális pluralizmussal. A multikulturalisták tehát egyoldalúan a különbségekre, a >>másságra<< helyezik a hangsúlyt”.

Akinek ez így túl elvont vagy nem hiszi – járjon utána. Nem is szükséges nagyon messze menni, elég csak a magyar határtól pár kilométerre fekvő osztrák fővárosba, és elmorfondírozni egyes kerületekben, hogy a német feliratokat (és persze a genderbarát gyalogoslámpákat) leszámítva Bécsben van-e az ember vagy egy kedves török településen. És ha esetleg összeférhetetlenséget tapasztalunk a valóság és a „multikulti álom” között, elrettentésképp mindig gondoljunk arra, hogy az álmodozók által „sajnálatos átmeneti feszültségeknek” tekintett jelenségeket a politikai korrektség és a még szélesebbre tárt befogadás eszméjének terápiás felhasználásával kezelik odaát. Ott a ránk esetlegesen váró egyik alternatív jövő már maga a jelen.

Folytathatunk tehát vitát az aktuális politikai hatalom természetéről, az egyes részdöntések (eszközök) indokoltságáról, arról, hogy honnan és hova jutottunk vagy hova juthattunk volna. És őszintén szólva ha nem arról lenne szó, hogy mi és a gyerekeink milyen kulturális körülmények – és főleg – kik között fognak élni (márpedig a cél ennek eldöntése), még azt is mondanám, hogy e viták akár most is legitimek lennének. De a történelem jobb olvasása arra mutat, hogy a letűnt nagy civilizációk nem elbuktak – hanem eltunyultságuk miatt valójában öngyilkosok lettek, mert mindennel foglalkoztak, csak végzetük homályos sejtelmével nem.  

Mielőtt tehát eldöntjük, ki mellett tesszük le a voksot április 8-án, először tanuljunk meg vágyakozni arra, ami van. Ami a miénk. Amilyen magyar országunk. A másik választás ugyanis a legjobb forgatókönyv szerint is csak egy eksztatikus ugrás lenne a semmibe.