Rést a Fideszen

(Molnár Gyula az MSZP negyedik elnökjelöltje.) 

Következésképp abba a kórusba sem kívánna automatikusan belesimulni, amely szerint a pártban semmi sem működik jól, és azzal sem ért egyet, hogy minden bajról a „régi motorosok” tehetnek. Persze nem tervez restaurációt, csak rehabilitációt, magyarán nem a régi pártvezetést akarja visszahozni, csupán a régiek közül aktivizálna néhányat. 

Mindebből a pártpolitika nyelvi körmönfontságait pontosan olvasók máris kitalálhatják, hogy kik is állhatnak Molnár Gyula mögött. Nyilván a kiszemelt „néhányak”.  

Azon persze már csak a szocialisták belső viszonyait jobban ismerők meditálhatnak, vajon konkrétan kik is lehetnek ők? Közéjük tartozik-e mondjuk Mesterházy Attila, aki bizonyos szempontból kétségkívül „régi”, hiszen masszív pártelnöki múltja van, másfelől viszont épp az ő regnálása alatt szorították háttérbe a még nála is régebbieket, például Kovács László, Lendvai Ildikó garnitúráját. Avagy közöttük is tart még a „kakaskodás”?

Abból, hogy Molnár Gyula a párton belül a liberálisabb vonalat képviseli, gyaníthatóan nem nélkülözi Lendvai Ildikó szimpátiáját. Már csak azért is így lehet ez, mert Molnár eddigi megnyilatkozásaiban szinte szó szerint visszhangozza Lendvai „nyerő” stratégiáját, a nyitás politikáját. A nyitást a „politikai családunk”, azaz a „baloldal” felé. E családnak ma mindenki tagja, aki Orbán-ellenes. Ma az egyetlen kritériuma az a „baloldaliságnak”, hogy a résztvevőknek kanál víz se kelljen már ahhoz, hogy megfojthassák Orbánt.  A családon belüli – egymással feleselő társadalompolitikai, gazdaságpolitikai, ideológiai – szempontok másod-, sőt harmadlagosak. Mert csak az nem látja, aki nem akarja, hogy ebben a szisztémában a kormányváltásra nincs más lehetőség kizárólag a családi összefogás. Még akkor is, ha elég fura család ez: a tűznek a vízzel kellene benne összefognia.

Persze az ellenzék magától értetődő célja, hogy le akarja váltani a kormányt. De hogy ugyanazzal a „csodafegyverrel” akarja, amelyik már két alkalommal is csúnyán visszafelé sült el, az nem vall pontos családtörténeti ismeretekre, s még kevésbé eredeti stratégiára. Most üt vissza, hogy a szocialisták máig sem elemezték tárgyilagosan, önáltatások nélkül, mi vezetett a Fidesz nagyarányú győzelmeihez, s mi tartja fenn még ma is a köztük lévő tetemes különbséget. Az összefogást sürgetők fel sem teszik a kézenfekvő kérdést: ugyanaz a képlet harmadszor is felturbósítva miért vonzaná éppen most a Fidesszel elégedetlenkedőket, a hezitálókat, s miért mozdítaná meg a szép számmal létező közömböseket? A politikusok  spleenje nem feltétlenül azonos a tömeghangulattal. Okosabb volna a tényekből kiindulniuk: aki a Fidesztől távolodik, hozzájuk mégsem közeledik (és a Jobbikhoz sem).  S aztán feltenni a kérdést: vajon miért nem?  

Nehéz belátniuk, pedig be kellene, hogy ugyanannak a tortának a száradó szeleteit osztogatnák egymás között.

Molnár Gyulát például nem igazán izgatja, hogy a „baloldali család” egyik tagja neoliberális, ő meg elvileg mégiscsak egy szocialista pártot vezetne. Úgy véli, ez nem tűz-víz probléma, a szocialisták „morális és hiteles képe” szerinte ezzel együtt is visszaszerezhető. Mint mondja, nem jobban, hanem másképpen szeretne vezetni, mint a jelenlegi elnök, Tóbiás József.

 És persze további réseket akarna ütni a Fideszen.

 Csakhogy így még azokat is betömheti, amelyek eddig a Fidesz saját hibáiból keletkeztek.