Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Rendszerszintű rasszizmus

A fejlett nyugaton egyeseken erőt látszik venni valamiféle megkésett szégyenérzet a színesek ellen, a gyarmatosítás korában és később is elkövetett bűnök okán. Hogy ez mennyiben jogos, mennyiben nem az számunkra újra csak semmiféle relevanciával nem bír. Ők gyarmatosítottak, ők bánják – mi közünk hozzá. Csakhogy sajnos nem ilyen egyszerű a dolog.

Van egy egyszerű magyar melléknév, melyet színmeghatározásképpen használunk. Ez a szó pedig a fehér. Története, kialakulása és használata ki tudja milyen távolba vész. A Czuczor–Fogarasi-féle Magyar nyelv szótára szerint: „Fehérnek neveztetik azon szín, mely minden egyebek között legvilágosabb, legderültebb, és fehérnek mondatik oly test, mely a világosságot változatlanul veti vissza, melyen a világsugarak meg nem törnek, meg nem oszlanak.” Valamint: „Jelent továbbá olyat, mi a fehérhez közelít, tisztát.

A szín meghatározásán túl használták azután átvitt értelemben, mint a jónak, a tisztának jelzőjét. Ellentétpárja pedig a fekete volt, a sötét, a tisztátalan jellemzőjeként. Ennek azonban semmi köze nem volt a bőrszínhez, egyáltalán az emberi rasszokhoz, hiszen egészen egyszerűen nem láttak nem fehér bőrszínű embert, egészen a török seregek bejöveteléig. És utána sem sokat. Így aztán lenéző, megbélyegző, rasszista felhangja ennek a két ellentétes fogalomnak köztünk, magyarok között, semmiképpen sem volt. A távoli, csodás nyugaton ez nem így volt, hiszen gyarmattartó országok lévén, már a középkor óta találkoztak, kapcsolatot tartottak a legkülönbözőbb színű emberekkel. Ekképpen aztán náluk embertanilag a fehér ellentétpárja nem a fekete lett, hanem a színes és ez a megjelölés arrafelé valóban tartalmazott lenézést is. Ennek azonban számunkra, közép-kelet-európaiak számára semmiféle jelentősége nem volt; miért is lett volna


Változik azonban a világ, illetve esetünkben inkább a változtatják kifejezés a helyes. A fejlett nyugaton egyeseken erőt látszik venni valamiféle megkésett szégyenérzet a színesek ellen, a gyarmatosítás korában és később is elkövetett bűnök okán. Hogy ez mennyiben jogos, mennyiben nem az számunkra újra csak semmiféle relevanciával nem bír. Ők gyarmatosítottak, ők bánják – mi közünk hozzá. Csakhogy sajnos nem ilyen egyszerű a dolog.

Volt/van a honi értelmiségnek egy nem elhanyagolható része, amely minden korban úgy vélte/véli, hogy ami nálunk magyar honban van, az nevetséges, beteg, elmaradott és mindenképpen radikális változtatásra szorul. Olyannak kéne lennie, mint a vágyott, felvilágosult nyugaton, Párizsban, Berlinben, vagy Londonban. Ennek útját-módját természetesen csak ők ismerik, így aztán kizárólag ők vezethetnék ezt a szerencsétlen, barbár országot egy szebb jövő felé. Volt ugyan egy kitérő, mikor a megváltást mégis inkább Moszkvából várták, de ez ma már nem úgy volt és különben is, mostanra ők megváltoztak. Mi természetesen nem, és ez bizony súlyos hiba.

Korunk az univerzalizmus, a gondolattalanság és az olcsó utazások kora. Ezen univerzalizmus alaptétele, hogy az emberek – úgy általában – egyformák. Nincs számottevő különbség a gondolkodás, az eszmék tekintetében a különböző színű emberek között, állítja a tudományos libsizmus. (Ez persze ellentmond a rendkívül elterjedt és népszerű turizmus divatjának, hiszen mi a fenéért mennénk távoli országokba, ha ott pontosan ugyanolyan embereket találnánk, mint otthon.) Márpedig, ha az emberek mindenütt egyformák, akkor a bőrszín szerinti megkülönböztetésük tudománytalan, téves, mi több: rasszista dolog.

Így jutunk el odáig, hogy a minap a szemem elé került egy bizonyos Böröcz nevezetű emberrel készített interjú, melyben azzal (is) vádol bennünket, hogy magunkat, magyarokat is a „fehérek” közé soroljuk és ezzel – szerinte – felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat. „»Fehérnek« lenni ugyanis világtörténelmi bűn.” – mondja. Ahhoz képest, hogy az illető életrajza szerint a legkülönbözőbb neves nyugati egyetem tanult és tanít, ez meghökkentő méretű marhaság. Az interjúban aztán még számtalan meredek hülyeséget olvashatunk, ám alapvetően ez a fő mondandója.

A lényeg: mi is szégyelljük magunkat. Mi ugyan nem gyarmatosítottunk senkit, nem tartottunk rabszolgákat és nem néztük le a más bőrszínű embereket, hiszen nem is ismertünk olyat, de ez nem számít. Mi is osztozunk a fehérek bűneiben, egészen egyszerűen azért, mert mi is azok vagyunk. Vezeklésül pedig engedjünk be és tartsunk el minden színest, aki csak igényt tart erre. Még csak a kapitalizmus kritikáját sem vehetjük magunkra, hiszen pontosan ő és az elvtársai állítják: nálunk nincs kapitalizmus, nálunk – szerintük – a mai napig feudalizmus van. Mi közünk lenne hát a kapitalizmus bűneihez? De ez számára mindegy, hiszen szerinte mindenért is bűnbánatot kéne éreznünk.

Az egésznek egyetlen fontos tanulsága van. Mégpedig az, hogy az átlag libsinek igen kicsi a képzelőereje. Ezért kénytelen minden távoli szellemi divatot változtatás nélkül átvenni, tekintet nélkül arra, hogy az az adott közösségre értelmezhető-e. Utána pedig következik a kínos és nevetséges magyarázkodás, ahogyan olvashatjuk is. Csak egy a probléma: ezek megélnek belőle.