Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Pszichológusok

Komoly botrány támadt Bagdy Emőke pszichológusnak az LMBTQ-mesekönyvvel kapcsolatos véleménye ügyében.

Állítólag ezer pszichológus tiltakozott a véleménye ellen, bár kiderült, hogy a tiltakozókat senki nem ellenőrzi, így aztán bárki, a tiltakozásával párhuzamosan, még pszichológussá is minősítheti magát.

Az eset valószínűleg az olvasók előtt is ismert. A Labrisz egyesület – melynek fő profilja a homoszexuálisok jogainak védelme – kiadott pár éves gyerekeknek egy „mesekönyvet”, melynek főszereplőiről, a mese végére, kiderül, hogy aberráltak. A dologból aztán – a könyv kiadóinak szándékával megegyező módon – vad politikai-ideológiai viszály keletkezett. A normális, józan gondolkodásúak dühödten elutasították, az ellenzék pedig, a szólásszabadságra hivatkozva, támogatta a könyvet. 

Bagdy Emőke megszólalásáig az igazán érintettek, a gyerekek szempontjából nem is vizsgálta senki a viszályt. Csak azt firtatták, lehet-e, a szólásszabadságra hivatkozással efféle könyvet kiadni. 

Bagdy véleménye szerint a pszichológia tudománya az efféle „érzékenyítések” ellen szól, azokat nem ajánlja. Ez ellen tiltakoztak sokan, úgyszintén a pszichológia tudománya nevében. De hát, mi is az a pszichológia mint tudomány és mit tett eddig az eltérő nemi identitások ügyében? Hogy ezt megértsük, némileg messzebbre kell mennünk az időben.


Valaha, egy boldogabb korban, egészen 1973-ig a pszichológia művelői szerint a homoszexualitás pszichés betegség volt és mint ilyen szerepelt is az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében (DSM). 1973-ban azután a fent nevezett Amerikai Pszichiátriai Társaság úgy döntött, hogy mégsem az. Hogy miért? Csak. Illetve a bizottság akkori, hírhedett elnökének, Robert Spitzernek nyomására. A pszichiátria, láthatóan, konszenzuális tudomány, melyet nem kísérletek és az azokon alapuló elméletek határoznak meg, hanem néhány ember önkényes döntése. Ez a módszer nagyon távol esik attól, amit úgy általában tudománynak nevezünk. Elképzelhető – e módszer használatával – hogy egyszer csak a heteroszexualitás kerül bele a pszichiátriai betegségek lajstromába, ha az APA bölcsei úgy döntenek. A pszichológia „tudományán”, ezek szerint nem múlik. Nem tudom tudja-e a nyájas olvasó, hogy mára 374-féle „mentális zavar” szerepel a DSM-ben. 

Olyan „betegségekről” van szó, melyek az emberi kedélyállapot régóta ismert és természetesnek tartott hullámzását, mint például a figyelmetlenséget és a türelmetlenséget minősíti kezelendő „pszichés zavarnak”. Az elv egyébként egyszerű. A pszichológus számára feltétlenül szükséges a pácienst kezelendőnek, tehát „betegnek” tartani és „kezelni”, különben nem kérhet pénzt.

Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy sem Bagdy Emőke, sem pedig az őt sarlatánnak tituláló kollégái nem rendelkeznek „tudományos” érvekkel, nem rendelkeznek ellenőrizhető, megismételhető kísérleti eredményekkel – ami jobb is, hiszen az emberkísérletek tiltottak – hanem pusztán vélelmeiket osztják meg egymással és velünk. Senki nem tudja, hogy egy néhány éves gyerek, aki még beszélni sem nagyon tud, mit gondol magában a nemiségről. Arról nem is beszélve, hogy gyaníthatóan ahányan vannak, annyifélét – ha egyáltalán gondolnak róla valamit. Véleménye viszont mindenkinek van róla, természetesen. 

Mi hát a probléma? – tehetnénk fel a kérdést. Vitatkozzanak csak, hiszen tények nélkül e vita – mint az ideológiai viták általában – az idők végtelenségéig fog tartani és semmi eredménye nem lesz. Van azonban egy dolog, amit nem szabad elfelejteni. Ez pedig minden gyógyítás etikai talpköve, amely úgy szól: nil nocere! Magyarán: soha sem árts!

Ha nem tudjuk eldönteni, hogy valami árt vagy használ, akkor azt nem alkalmazzuk. Az, hogy az LMBTQ-mesekönyv árt-e a gyerekeknek, azt tudományos, tehát megfigyeléseken alapuló módon, csak 10-15-20 év múlva derül majd ki. Akkor viszont már minden bizonnyal visszafordíthatatlan lesz. Ebben a helyzetben, morálisan csak elutasítani lehet.

Soha életünk során, építsünk bár űrhajót, atomreaktort, vagy szuperszámítógépet, nem lesz olyan csodálatosan bonyolult és értékes dolog a gondviselésünkre bízva, mint amilyen egy nyiladozó értelmű gyermek. Ez akkora felelősség, hogy a legtöbben fel sem tudják fogni. Ezzel nem kísérletezünk! Miután a valódi természettudományok nem nagyon segítenek bennünket a megértésében, csak az marad, hogy felhasználjuk az emberiség sok száz nemzedéken keresztül felhalmozott tapasztalatait. Ennek a nevelési tapasztalatnak része a mese is. Minden bizonnyal ezért lettek a generációkon áthagyományozódó mesék olyanok, amilyenek. Hogy pontosan hogyan működik, hat, azt nem tudjuk, azt viszont igen, hogy sikeres, hiszen itt vagyunk, felnőttünk és – remélhetőleg – többségünkben normálisan. Meggyőzőbb tény egyszerűen nincs. A józan ész, amely a tradíciókon alapul, azt követeli, hogy hagyjuk a gyerekeket békén.