Piszkos kezek

Megadja Gábor:

Azt tudjuk, hogy Machiavelli még nem volt machiavellista, ahogy Descartes sem volt karteziánus. És ha Machiavelli csak annyit mondott volna, amivel gyakran vádolják – ti. a vezető legyen genya –, ma senki sem olvasná, idézné, nem töprengene rajta. Machiavelli fontossága inkább egy általánosabb dilemmára mutat, a morál és a hatalom kapcsolatára.

Mint minden politikai-erkölcsi probléma, ez sem oldható meg végérvényesen, és nincsenek rá végső válaszok. A nyugati világban „többé-kevésbé” rendezései alakultak ki hosszú évszázadok során, és ma sem lehetne egyértelmű határvonalat húzni. Mennyire lehet abszolút morális elvek alapján bírálni a politikai cselekvést? Milyen erkölcstelen cselekvéseket kívánhat meg adott esetben a politika? E kérdéseket érdemes megfontolni akkor, amikor a magyar, esetleg más kormányok tevékenységét bírálják külföldről – ám akkor is, amikor mi bírálunk külföldi hatalmakat. Ezek a kérdések keringtek a fejemben akkor is, amikor nyilvánosságra került a jelentés a CIA-kínzásokról.

A moralizáló válasz az egyszerűbb és rövidebb megoldása a kérdésnek: micsoda dolog már ez? Felháborodni gyorsan, költséghatékonyan lehet. És persze, a demokráciát a világ minden részén számon kérő Egyesült Államok könnyen vádolható képmutatással ilyen esetekben, ahogy külföldi katonai akciói miatt is. A politikai publicisztikában, és, ami azt illeti, a diplomáciai gyakorlatban ezeknek a morális számonkéréseknek más jelentőségük nincs is, mint elvitatni az éppen bírált hatalom erkölcsi integritását és szavahihetőségét. A súlyosabb kérdéseket azonban ezzel elhomályosítjuk. Vajon lehetséges-e úgy működni nagyhatalomként, hogy ilyen eszközöket ne alkalmazzunk? Milyen, adott esetben nem túl elegáns, erkölcsös cselekvések igazoltak például a terrorista fenyegetés megakadályozása érdekében?

A történelem és a tapasztalat azt mutatja, hogy olykor szükség van a piszkos kezekre, a világ konfliktusai ugyanis nem oldhatók meg az egyenlők közötti kávéházi értelmiségi traccsolással. Vajon nem csúsznak-e át érveink üres moralizálásba bizonyos esetekben – ugyanúgy, ahogy a nyugati fődemokraták kritikái csúsznak át időről időre abba? A bíráló lejáratása érdekében persze a moralizálás legitim (politikai!) eszköz, ám a fenti kérdésekre nem ad kielégítő válasz(oka)t.

Lánczi Tamás:

Olcsó és hatásvadász mutatvány volna bebizonyítani, hogy szerzőtársam a CIA fogolykínzási gyakorlatát veszi védelmébe. Azt hiszem, amire rá akar mutatni, mindössze annyi, hogy a politikai hatalomgyakorlás és a hétköznapi erkölcs feloldhatatlan feszültségben áll egymással. Ha jól értem, amellett is állást foglal, hogy nem helyes/célravezető/tisztességes kijátszani egymással szemben a politikai hatalomgyakorlás realitását a morális elvekkel, mert ez törvényszerűen képmutatáshoz vezet. Számot vet azzal is, hogy a hatalom természete olyan, hogy nem engedelmeskedik bizonyos morális elveknek, és amennyiben megpróbáljuk őket szinkronba hozni, azzal épp a lehető legnagyobb katasztrófát idézzük elő. A legnagyobb idealisták válnak a legkönyörtelenebb terroristákká és diktátorokká. Ezeket a nézeteit én is osztom. Azzal viszont nem értek egyet, hogy a CIA által végrehajtott szisztematikus kínzások egy helyes célokat követő világhatalom működésétének természetes, elkerülhetetlen és igazolható velejárói. Ezzel ellentétben azt gondolom, hogy a kínzásokra nincs mentség. A megismert dokumentumok alapján, melyek maguktól az elkövetőktől származnak, nem szolgálták sem az USA, sem a fejlett nyugati világ biztonságát. Erre utalnak a 2004-es madridi és londoni valamint az elmúlt hónapok európai terrorcselekményei. Másfelől aligha hihető, hogy évekig tartó kínzás és fogva tartás lenne szükséges ahhoz, hogy valakiből információt szedjenek ki. Épp fordítva: a huszadik század diktatúráinak gyakorlatából tudjuk, hogy aránylag rövid ideig tartó kínzás is elegendő, hogy valaki a nem létező bűneit is bevallja.

A másik dilemma épp a Megadja Gábor által megidézett Machiavellihez vezet minket vissza. Machiavelli valószínűleg készséggel elfogadta volna Gábor érvelését, mely szerint az önvédelem joga mindenkit megillet, viszont joggal szegezné nekünk a kérdést: és mi van a többi állammal? Nekik is jogukban áll az ellenségeiket a világ bármely pontján elfogni és kínzásnak alávetni? A választ tudjuk, ma a nyugati világban egyedül az Egyesül Államoknak van meg erre a lehetősége és ereje, hogy ezt szisztematikusan megtegye. Mivel az Egyesült Államokat a szuverén államok közössége, de még a saját választóik sem hatalmazták fel ilyen brutális cselekedetekre, ezért azt kell mondanunk, hogy az Egyesült Államok tisztviselői az erő jogán hajtották végre a kegyetlen cselekedeteket, pusztán azért, mert hatalmukban állt megtenni. Ha valaki elfogadja ezt az érvelést, akkor az ISIS kegyetlenkedéseivel szemben sem emelhet kifogást, ami persze nyilvánvaló képtelenség.

Nekem úgy tűnik, hogy bármilyen céllal is kezdődtek a kínvallatások, azok sok esetben a közönséges bosszú formáját öltötték. Nehéz másra következtetésre jutni a konkrét esetek ismeretében. Fontos közbevetni, hogy ez nem az amerikai nép, vagy az amerikai kormányzat bosszúja volt, hanem azoké, akik a kínvallatásokat és a sokszor öncélú kínzásokat végrehajtották.

Miközben az önvédelem és a megtorlás joga minden nemzetet megillet, a bosszúállás azonban nem ránk, halandó emberekre tartozik. 

Megadja Gábor: A morál tam-tamról – rövid viszontválasz Lánczi Tamásnak

Elismerem, a címet Nietzschétől kölcsönöztem. Ennyire lehetünk hatásvadászok. A válasz nem lesz ennyire radikális.  

1. A legfőbb kérdés az: kinek van joga megítélni azt, morálisan elfogadhatóak voltak-e ezek a kínzások? Nyilvánvalóan azok, akiknek a megbízásából – akár tudtuk nélkül – végrehajtották ezeket. Így ez az amerikai népre tartozik. Véleményt persze bárki nyilváníthat (nyilván mindenki ismeri a közkeletű, nem túl esztétikus hasonlatot), ám alapvetően ez rájuk tartozik – ahogy az alkotmány, a hatalmi berendezkedésünk stb. pedig ránk. Ha minden igaz, nincs is ezzel probléma, hiszen a kínzásokról nyilvános vita indult, sőt hivatalos vizsgálat is. Így az amerikai nép és képviselőik morális figyelme többé-kevésbé valószínűleg a helyén van.

2. Pillanatnyilag nem tudjuk, és lehet, sosem fogjuk megtudni, melyik a jó eszköz a terrorizmussal szemben – utóbbi egy kiismerhetetlen, határok húzására immunis hadviselési mód. Amit nehéz megérteni, azt megfékezni is nehéz. Lehetséges, hogy a kínzások abszolút nem alkalmasak a terrorizmussal szembeni harchoz. Azonban ezt azzal bizonyítani, hogy közben robbantottak – ráadásul nem az USA-ban –, olyan, mint azt mondani, hogy a bevett nyomozati munka nem alkalmas a szokványos bűncselekményekkel szemben, hiszen láthatjuk, ezek dacára vannak bűncselekmények. Az, hogy átmegyünk a piros lámpán, még nem érv a piros lámpával szemben. És ahogy nem tudjuk megítélni, nyomozások nélkül mennyivel lenne több vagy kevesebb a betörés, lopás, erőszak stb., úgy azt sem feltétlenül tudjuk megítélni, hogy a kevésbé szép eszközök bevetése nélkül mennyivel lenne több a terrorcselekmény. Mindezekről persze lehet vitatkozni, és könnyen lehet, hogy a kínzás teljesen alkalmatlan eszköz, ám ezt egyértelműen, tudományosan megállapítani aligha lehet.

3. Nincs igaza Lánczi Tamásnak abban, hogy az USA és az ISIS tettei összemérhetők. Vegyünk egy másik példát: az USA számos államában létezik halálbüntetés, mégsem mondhatjuk, hogy egy legális-állami, eljárást követő kivégzés azonos volna egy hamisítatlan ISIS-féle lefejezéssel. A sebész is kést használ, a tolvaj is, és mindketten pénzt kérnek – a kettő mégsem ugyanaz.