Pedofília

Az öregebb emlék 46, a fiatalabb 39 éves. Rokonban ugyan ezek csak középkorúnak számítanának, emlékekben viszont ráncos vénségnek. Két gyerekkori szexuális abúzusom megmaradt képkockái ücsörögnek a tudatom szobájának egy hátsó, homályos zugában lévő kanapén. Nem beszélnek sem egymással, sem velem és én sem szólok hozzájuk, csak ott vannak, mert beleszülettek az életembe. De ott vannak a mai napig, miközben számos társuk már régen átsétált a tudatalattiként emlegetett helységbe, ahonnan kizárólag zajok szivárognak ki, de hogy pontosan mi van odabent, csak a jóég tudja.

Nekem, annak dacára, hogy ezt a két emléket soha nem vesztettem szem elől, bármikor képes vagyok képeket felidézni belőlük és elmondani a történetüket, nincs és nem is volt áldozati tudatom. Ha a szociális és gyermekvédelmi pályafutásom során, vagy a baráti, ismerősi körömben beszélgettem bántalmazott áldozatokkal, magamat mindig az épek, a nem bántottak közé soroltam, aki megpróbál segíteni a sérültnek. Aztán mindig rácsodálkoztam erre, amikor felidéződött, hogy nekem is van két ilyen történetem. De hiába a csodálkozás, a mással történt hasonló esetek megismerése bennem soha nem indította el a sajátjaim újra átélését. Milyen fura ez, hogy soha nem éreztem sebzettnek magam, miközben pontosan tudom, hogy önmagában az a tény is a sebzettségre utal, hogy a mai napig, 53 éves koromig itt vannak velem, egy cseppet sem halványodott az emlékük. Ráadásul ahogy öregszem és túlvagyok több terápiás időszakon, egyre világosabb számomra, hogy az életemben mi mindenre voltak hatással ezek az emlékek.

Bemutatás

Ha már belevágtam az írásba, amely a szexuális bántalmazásaim emlékképeiről szól, akkor illik őket bemutatni. Elöljáróban hangsúlyozom, hogy ezek emlékek, amelyek nyilván már az első pillanattól kezdve torzultak valamilyen mértékben, tehát inkább az az érdekes bennük, hogy mit őriz meg a tudat évtizedeken keresztül, mint az, hogy pontosan mi történt akkor. És ha már az idős rokonok képét használtam eddig, akkor ezután legyen nevük is. Eddig nem volt nekik, ami nem véletlen, hiszen az a pozíció, amelyben tartottam őket, a jelentéktelenség, a pusztán vanság státusza nem engedte meg, hogy akár csak ilyen aprónak számító személyességet adjak nekik. Tehát ez itt most kérem, egy fontos lépés, egy keresztelő, amellyel sok-sok évtized után picit közelebb kerülök hozzájuk.

Idősebb emlék, legyen a neved mától Ede bácsi, te fiatalabb pedig, legyél Erzsike néni!

Ede bácsi

Elsős általános iskolás voltam, néhány hónappal múltam 6 éves. Egy nálunk lakó vidéki rokon vigyázott rám, aki nem vette észre, hogy egy bérházban lévő földszinti lakásunkból kiszöktem a lépcsőházba. Észrevette viszont az a kiskatona, aki a kapunk előtt haladt el, hogy ott ücsörgök egy kőpadon és a lábamat lóbázom. Bejött a házba és megkért, hogy segítsek neki felmenni valamelyik emeletre, mert keres valakit, de fáj a lába. Segítettem. Nem emlékszem, hanyadikon voltunk a 6 emeletes házban, csak arra, hogy magasan. Talán az ötödiken. Ekkor megkérdezte, hogy szokott-e megnőni a fütyim, amikor fürdök, illetve azt, hogy szeretném-e megtanulni, hogy mitől lesz nagy? Ezután elővette az említett testrészemet, húzogatta és puszilgatta, majd azt mondta, hogy megmutatja, hogy kell ezt csinálni, és elővette a sajátját is. Később a rendőröknek azt mondtam, hogy a végén pisilt, mert a magömlést még nem ismertem. Ezután gyorsan megígértette velem, hogy senkinek nem beszélek erről, a barátságunk maradjon a mi titkunk, illetve azt, hogy várjam meg, amíg kimegy a házból, csak azután menjek le én is. Pechére a kapuban összefutott apámmal, aki a nyomozás során precízen felismerte. Apám bejött a lépcsőházba, a kiskatona kiment, én pedig az emeltről kiabáltam utána: Barátom! Barátom! Gyorsan kiderült, hogy kit szólongattam és mit kerestem az emeleten, így rendőr is hamar érkezett, akinek az előszobában álló testes alakjára és egyenruhájára a mai napig emlékszem. A nyomozóra is emlékszem, bár az arca már nincs meg, de a biztonságot és bizalmat, amit a közelében éreztem, fel tudom idézni. Fogom a kezét, bemegyünk egy szobába, ahol emberek állnak, közülük ki kell választanom a ’barátomat’. A nyomozó mellé húzódom, hogy bátorságot gyűjtsek. A tárgyalásból annyira emlékszem, hogy barátságosak voltak velem, akik meghallgattak.

Ede bácsi gyermekei

Ugyan csak két emlékről írtam eddig, de valójában több is van, amelyek hozzájuk kötődnek. Ede bácsihoz például az, amikor megtudtam, hogy börtönt kapott a ’barátom’, és emiatt lelkiismeretfurdalást éreztem. Később, amikor már azt is tudtam, hogy a pedofíliáért elítélt rabokat a társaik kegyetlenül kínozzák, akkor megint sajnálatot és lelkiismeretfurdalást éreztem. Aztán az sem okozott kellemes érzeteket, amikor arról olvastam, hogy a szexuális bántalmazást elszenvedők közül sokan maguk is elkövetőkké válnak. Fiatal felnőttként, amikor gyermekvédelmi pályára léptem és nehéz sorsú gyerekekkel foglalkoztam, sokáig tartottam magam szoros megfigyelés alatt, hogy tapasztalom-e akár csak a halvány rezdülését a gyerekek iránti nemi vágynak. Nem tapasztaltam. Arra nem emlékszem, mikor ötlött fel bennem először, hogy tulajdonképpen hálás is lehetek a ’barátomnak’, hiszen a megrontásnak választhatta volna fájdalmasabb, komolyabb testi sérüléssel járó módját, illetve a büntetéstől való félelmében akár meg is ölhetett volna. A megúszás, a szerencse és valamiféle hála gondolatához érzések is társultak, amelyek ezt az emlékfoszlányt is elraktározták bennem. Az életem során sok alkalommal feltűnt számomra, hogy míg a saját történetem elkövetőjével szemben semmijen érzés nincs bennem, addig más áldozatok esetében a bántalmazó iránt mélységes gyűlölet áraszt el.

Erzsike néni

Általános iskola 7. tanéve után nagyapámnak az a ’fantasztikus’ ötlete támadt, hogy talán attól javul meg a botrányosan szar tanulmányi eredményem, ha a nyári szünetben elmegyek nehéz fizikai munkát végezni, ezáltal becsülni fogom a tanulást. Az egyik állami építőipari vállalat vezérigazgatójával elintézte, hogy vegyenek fel néhány hétre dolgozni. Beosztottak egy kőműves brigádba, amelynek a vezetője egy alacsony, zömök, negyvenes éveiben járó mester volt, aki az első napon beállított maga mellé, hogy adogassam neki a vakolóanyagot. Úgy dicsért meg azért, hogy megfelelő módon nyújtom felé a vödröt, hogy megcsipkedte a nemi szervemet. Döbbenten próbáltam kitérni előle, egyre távolabbról igyekeztem nyújtani felé a masszát, de nem lehetett kitérni a dicséretei elől. Néztem körbe, hogy a többiek mit szólnak hozzá, de nem figyelt ránk senki. Közben arra gondoltam, hogy ez talán a melósoknál normális dolog, csak nekem szokatlan. Ebédszünetben a brigád szerte széjjel elfeküdt az építkezésen aludni, én pedig, mivel nem voltam álmos, egy utcára néző pinceablak párkányához tolt állványra ültem, onnan néztem a járókelők elhaladó lábait. Egyszerre valaki hátulról átfogott, hogy a kezeimet a törzsemhez szorította, elkezdte csókolgatni a nyakamat, illetve bedugta a kezét a nadrágomba. Utóbbi mozdulatával viszont kiszabadult a kezem, így megkapaszkodhattam az ablakkeretbe és próbáltam elhúzni magam tőle. Nem sikerült volna, mert az erőkülönbség óriási volt, de gondolom, azt nem akarta a mester, hogy a dulakodásra felébredjenek a brigádtagok, vagy egy járókelőnek feltűnjön a jelenet, ezért elengedett. Mondtam, hogy elmegyek cigit venni és gyorsan kimásztam az ablakon, mielőtt meggondolja magát és újra lefog. Hazáig rohantam, közben folyamatosan hátranéztem, hogy nem fut-e utánam a kőműves. Az építkezés a lakásunktól kb. 5-6 km-re volt, villamossal és trolival sokkal hamarabb hazaérhettem volna, de nem mertem felszállni semmilyen járműre, mert féltem, hogy egy zárt helyen elkaphat. Apámmal másnap elmentünk a vállalat vezetőjéhez, aki nem hitt nekem, mondván, ez az ember kitüntetett kiváló dolgozó, példás családapa, aki két lányt nevel. Azt pedig talán nagyapám nem pártolta, hogy feljelentést tegyenek a szüleim. Valószínűleg 1984-ben nem is lett volna eljárás egy ilyen ügyben.

Erzsike néni gyermekei

A legtöbb alkalommal akkor jutott eszembe ez a történet, amikor felismertem, hogy mások ártatlan érintése, vagy akár csak a fizikai közelsége emiatt okoz bennem komoly feszültséget. Az olcsó dezodor és izzadságszag kanszaggá keveredése is sokáig az orromban volt, ha újra éreztem hasonlót, tudtam, hogy miért van hányingerem. Erzsike néni gyermeke az is, hogy Ede bácsi újra képbe került, így a kamaszodó fiú bizonytalansága, testi és lelki változása, a nemi szerepének tanulása és kezdeti megélése közben már együtt tették fel a kérdést: én most egy nőre vágyakozó férfi, vagy bizonyos férfiak vágyának tárgya vagyok?

Jelen

Anyám egy hónapja szólt, hogy megtalálta az idősebb emlékről született rendőrségi és bírósági papírokat, kérdezte, hogy mit csináljon velük. Elkértem őket. Azóta itt vannak a polcomon, becsúsztattam Fekete István, Kittenberger Kálmán és Maderspach Viktor egymást támasztó könyveinek tetejére a papírhalmazt, és minden nap felmerül bennem, hogy elolvasom a dokumentumokat, de eddig nem tettem meg. Már önmagában ezzel a nem elolvasással is megzavartam a több évtizedes viszonyomat a jelentéktelen rokonnal kapcsolatban, mert azon túl, hogy elkezdett foglalkoztatni a róla szóló íráshalmaz, azt is érdeklődéssel figyelem, hogy miért nem vagyok képes elolvasni. Hiszen, ha eddig szinte közömbös volt számomra az emlék, csak a létezését tudtam, de nem kezeltem különleges tényezőként, akkor most mitől félek? Talán attól, hogy ha neve és adatai lesznek a ’barátomnak’, akkor az egész felkel a homályba vesző kanapéról és közel sétál hozzám? Esetleg attól, hogy más van oda leírva, mint amire emlékszem? Vagy pont attól, hogy a megtudott új információk nem jelentenek majd semmit és kiderül, hogy mindez tényleg olyan jelentéktelen, ahogy eddig kezeltem, és így végképp érthetetlenné válik, hogy miért ücsörög közel fél évszázada nálam ez a nem kívánt vendég? Attól biztosan tartok, hogy ha sok évtized után elkezdek beszélgetni az addig közömbös rokonnal, kicsit jobban megismerem, akkor jelentősége lesz számomra, a passzív - vagy csak annak gondolt - szerepe aktívvá válik, és estleg az akaratomtól független lépésekre ragadtatja magát. Például kinyitja a tudatalatti szoba ajtaját, ahonnan ismeretlen dolgok kerülhetnek elő. Ehhez pedig most rohadtul nincs kedvem, nem érzem időszerűnek a megborulással járó bizonytalanságot és instabilitást. Nekem sok munkám, a szüleimnek és később a feleségemnek pedig sok türelme és áldozata van abban, hogy régóta viszonylag stabil és elviselhető módon működöm. A gyerekeimről nem is beszélve, akik szegények abba a szerepbe születtek, hogy a jelenlétükkel, a lényükkel gyógyítsák a gyógyíthatatlant. Mindezt úgy, hogy nem is tudnak róla, mert nekik erről nem beszéltem.

Egyszerűebben megfogalmazva a fentieket: nem akarok áldozati tudatállapotba kerülni és az azzal járó érzéseket és viselkedési mintákat elszenvedni. Nem véletlenül lett ez a két emlékkép ott és így rögzítve, hogy sem elveszni, sem eluralkodni nem hagytam őket. Nem beszélhettek senkivel, lényegében nem csinálhattak semmit a kanapén való ücsörgésen kívül, sem figyelmet, sem érzést nem kaptak tőlem, de maradniuk kellett, hogy lássam, mit csinálnak. Így végig úgy hihettem, hogy én tartom a kezemben az irányítást velük kapcsolatban.

Persze tudom, hogy már késő, mert a dokumentumokat hamarosan elolvasom, illetve idáig már írtam 12 ezer karaktert és ki tudja, hol a vége ennek a szövegnek, benne megfogalmaztam egy képet a kanapén ücsörgő rokonokról és még nevet is adtam nekik, tehát most többet foglalkozom a témával, mint az elmúlt évtizedekben összességében, beleértve a pszichoterápiáimat is. Valami változni fog, de nem tudom, hogy mi, csak azt, hogy nem igazán örülök neki.

Közügy

Már a Sipos-ügy kirobbanása kapcsán is felmerült bennem, hogy foglalkoznom kéne a témával, de akkor úgy gondoltam, hogy azt a fővárosi értelmiségi közeget írom meg, amelyikben mindez megtörténhetett. Írtam róla több szöveget, de nem kezdtem velük semmit, mert nem lettek jók, illetve az is kiderült számomra, hogy a megközelítés sem alkalmas, inkább ízléstelen. Aztán jöttek olyan kisebb-nagyobb botrányok, amelyekben szintén tanárok éltek vissza a helyzetükkel, szenvedést okozva ezzel az amúgy is sebezhető kamasz tanítványaiknak. Egy olyan ügy is felkeltette az érdeklődésemet, amelyben ugyan az áldozat felnőtt, de az elkövetőről tudtam, hogy a kilencvenes években a tizenéves lányokat is szívesen sarokba szorította és kegyetlenül megfogdosta, ha lehetősége nyílt rá. Tudta ezt fél Budapest, például azon értelmiségi szalonok vendéglátói is, akiknél rendszeresen portyázott a bakfis lányaik között, de nem történt semmi. Most pedig, amikor egy felnőtt áldozat feljelentést tett, az egyik akkori szalon házigazdája aláírást akart gyűjteni a régi barát mellett, mert szerinte ő nem bántott senkit, csak politikai üldözésnek van kitéve. Bár mindegyik ügyben éreztem, hogy szólnom kéne, de végül nem tettem, mert az indulataim nem engedték tisztán átgondolni, hogy mit is szeretnék valójában elmondani a témáról.

Végül most, mikor már néhány hete szemezek a 7 évesen elszenvedett szexuális abúzusom dokumentumaival, várva, hogy mikor olvasom el azokat, és természetesen ezzel a 14 évesen begyűjtött élményem is előtérbe került, akkor meghallgattam Gulyás Márton Kőszeggel készült interjúját. És elkezdtem írni.

Aki most azt várja, hogy akár Kőszeget, akár Gulyást, vagy éppen a Helsinki Bizottságot és a 444.hu-t fogom ekézni, az tegyen le erről az elvárásról, mert ez a része az ügynek nem érdekel. Ugyanis az a vita, hogy Kőszegnek vállalható vagy sem a véleménye, helyesen járt-e el vele szemben Gulyás, miért határolódott el a Helsinki Bizottság Kőszegtől, minek védi a 444 az idős jogászt, mindenről szól, csak nem az abúzust elszenvedőkről és a szexuális ragadozókról.

Az persze nem számít ekézésnek, ha megállapítom, hogy Kőszeg téved, mert a rendőrségi vizsgálat traumája biztosan nem nagyobb, mint magáé az abúzusé. Ha rosszul kezelik az ügyet, akkor tovább ronthat a helyzeten, de nem nagyobb, mint az elkövetett bántalmazás.

Abban is téved, hogy csak akkor érdemes eljárni egy ilyen ügyben, ha az áldozat is akarja az eljárást, mert egyrészt az áldozat a koránál és helyzeténél fogva nem tudja feltétlenül, hogy mit mulaszt el az eljárás elmaradásával a saját gyógyulása szempontjából, valamint nem csak róla van szó, hanem a további potenciális áldozatok védelméről is.

Továbbá az is téves elképzelése Kőszegnek, hogy az interjúban általa felhozott példa őt igazolja, miszerint az ismerőse 16 évesen trauma nélkül folyatott viszonyt az iskolájában dolgozó felnőttel, mert a trauma és utóélete felimeréséhez szakember kell, egy barát vagy rokon simán benézheti a dolgot. Sőt maga az áldozat is, ahogy erre ezernyi példám van, valamint a fenti történet is részben erről szól.

Tévedett szerintem a fiával kapcsolatban is, amikor a kamasz gyerekének azt javasolta, hogy ne tegyen semmit a szexuális közeledést tanúsító férfi tanárral szemben, csak utasítsa el. Ő akkor nem védte meg a gyerekét, aminek kulcsszerepe van a kettőjük kapcsolatában és a gyerek lelki fejlődésében. És az egy döbbenetes tévedése, ami tanult embertől teljesen érthetetlen, hogy megnyugodott a 16 éves fiának a beszámolójától, miszerint nem volt fizikai értelemben áldozata ennek a tanárnak, mert a gyerek azt mondta, hogy az osztályban mindenki elutasította. Ennek igazságáról ő nem győződött meg, nem járt utána, nem értesítette azokat, akiknek dolga és felelőssége ellenőrizni, hogy valóban nincs-e olyan gyerek a pedofil tanár környezetében, aki segítségre szorul. Pedig minden közösségben vannak sebezhető, manipulálható, megfélemlíthető emberek, a sérülékeny korban lévő kamaszok között különösen, arról pedig nem valószínű, hogy beszél az áldozat a társainak, miként hagyta a testét használni egy felnőttnek.

A Sipos-ügy megítélésben is óriási a tévedése, amely azért nem érthető, mert erről az egyik áldozat sokat nyilatkozott, illetve az ügyről szóló cikkek kimerítően leírják, ahogy ez a ragadozó kinézte és behálózta az áldozatait. Ezt a történetet úgy értékelni, ahogy ő teszi, hogy nagyobb az eljárás és a nyilvánosság okozta kár, mint maga a cselekmény, arról tanúskodik, hogy halvány fogalma sincs a kamaszok lélektanáról, a szexuális traumákról, erről az egész témáról. Jogászként, jogvédőként, politikusként, közíróként, aki cikket is írt róla, nem tud semmit a témáról.

És azt hiszem, abban is téved, hogy a gyerekének nem okozott sérülést azzal, hogy egy idegen nővel kapja rajta meztelenül a fürdőkádban. Ez a rész az interjúban párkapcsolati szempontból vetődik fel egy későbbi blokkban, pedig szerintem legalább annyira a gyerekkel szembeni abúzus témaköréhez is tartozik.

De van igazsága is Kőszegnek. Abban teljesen egyetértek, amit ő az álláspontja védelmében hozott fel, miszerint rengeteg olyan történet volt és van, amelyben egy felnőtt és egy kiskorú között intim viszony alakul ki, mégsem történt semmi. Valahogy úgy fogalmaz, hogy olyan sok, hogy ez a valóság része, így differenciálni kell közöttük. Aztán persze a Sipos-ügy és a fia ügye kapcsán bizonyítja, hogy ő sem tud differenciálni, ezért az álláspontját nem védi ezzel, de abban valóban igaza van, hogy rengeteg ilyen történet van. A többségük nem derül ki, megmarad az elkövető és az elszenvedő között, legjobb esetben egy bizalmas barát vagy rokon tudja csak meg. És pont ez az igazság az, ami ellene szól annak a hozzáállásnak és az abból kialakított véleménynek, amit Kőszeg képvisel.