Panelértelmiség

Tekintettel arra, hogy az értelmiség oly büszke a saját intellektuális és morális felsőbbrendűségére, kissé furcsállom, hogy ők is úgy viselkednek, mintha lenne valamiféle értelmiségi központ, ahonnan ugyanilyen paneleket küldözgetnek szét. Ezeket aztán ellövik publicisztikákban, pont úgy, ahogy a szóvivők elmondják a pártszövegeket. Nem volna ezzel baj, és nem is húzná az ember gúnyos mosolyra a száját, ha nem épp ezért bírálnák a politikát.

(Kép forrása: itt.)

Az egyik ilyen panel a népszavazási kampány köpködése, hiszen az alantas. Nincsenek hozzá lábjegyzetek meg grafikonok. Ebben speciel nincs újdonság, hiszen az értelmiségiek – ismét – azt felejtették el, hogy Magyarország nem csak Budapest, és hogy még Budapest sem csak az V. kerület. Milyen ironikus: van egy csoport, amely egy olyan képességről nevezi el magát, amely – legalábbis potenciálisan – minden emberben megvan, eközben képtelen tanulni azokból a hibákból, amiket már kismilliószor elkövetett. Megbicsaklik az értelem. Az értelmiségi politikai stratégia ugyanis épp ennek a ténynek a fel nem ismerésén bukott el több alkalommal.

A másik ilyen kedvelt panel az, hogy semmi szükség a népszavazásra, ugyanis 1) nincs jogkövetkezménye, pontosabban nem kötelezi Brüsszelt jogilag semmire, 2) népszavazgatás helyett szövetségesek gyűjtésére volna szükség. (Ehhez kapcsolódik még egy kedvelt panel, amit ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom tolni: a népszavazás pusztán a hatalom megtartására szolgál, csak belpolitikai indítékai vannak, szóval pfuj.) Mármost ami a második pontot illeti, a minimálisan tájékozott honpolgár azonnal röhögő görcsben tör ki, ha meghallja. Ugyanis a magyar vezetés mást sem csinált az elmúlt bő egy-másfél évben, mint szövetségeseket keresett. Erről szól a V4-es együttműködés megerősítése, különös tekintettel a közös határvédelemre, és erről szól javaslatok garmadája, melyeket a magyar miniszterelnök ajánlott az Európai Uniónak, hogy aztán azok mind egy brüsszeli szemétkosárban landoljanak.

A szövetségesek keresése azért is különösen nehéz, mert amióta a Bizottság politikai szereplőként lép fel, és kötelező kvóta-politikát kíván bevezetni, aligha lehetséges civilizált módon, vitában – nekünk legyen mondva: demokratikusan – megvitatni a pro és kontra érveket, hogy azoknak jelentőségük is legyen.

És ezzel elérkeztünk az egyes ponthoz. Bár a Bizottságot senki sem hatalmazta fel, hogy ennyire egyértelmű politikai aktor legyen, mégis így jár el. Jogilag hol a pecsét? Új helyzetben pedig új eszközökkel kell cselekedni. Ahogy a Bizottságnak sem túlságosan fontos, hogy az Alapszerződés lehetővé teszi-e számára ezt a cselekvési szabadságot, úgy másoknak sem kell ezzel feltétlenül foglalkoznia. A népszavazás esetében pedig nem a formális-legális keretek lényegesek, hanem az erő, amelyet – sikere esetén – fel tud mutatni a politikai vezetés. Egy evidencia az értelmiségnek, ajándékba: a helyzet mindig változhat, különösen a politikában. Az, hogy a Bizottság politikai szereplőként viselkedik, egy – lassan már nem annyira – új helyzet. Ha Magyarország népszavazáson utasítja el a kötelező kvótát, az megint egy új helyzet. (És ez nem zárja ki a szövetségesek keresését. Ez nem vagy-vagy, hanem is-is kérdés.)

A politizáló értelmiség ismét a szokásos játékát játssza: föl kívánja oldani a politikát a jogászkodásban, esetleg valamiféle metafizikában-metaetikában (szabadság egyik esetben sincs, de azért úgysem rajong annyira az értelmiség). Aztán amikor látja, hogy a valóságon megbukik a kísérlet, akkor morális és intellektuális átkait szórja a világra, amiért annak népe ilyen műveletlen bunkó, és képes támogatni olyan további bunkókat, mint Donald Trump. Az utóbbi években-évtizedekben valószínűleg egy hosszabb csipkerózsika-álomban tartózkodhattak, ugyanis az ún. „populisták” előretörése minden, csak nem meglepő. A nyugati világ – Európa és az Egyesült Államok – legnagyobb problémája hosszú ideje éppen az, hogy a politikai (és egyéb) vezetése az érthetetlen bikkfanyelv és az utópista ábrándozás keverékének dialektusát beszéli, ezt pedig a valósággal naponta találkozó polgárok végtelenül unják. A lehurrogott „populizmus” valójában azt jelenti, hogy néhány politikus igyekszik azon a nyelven beszélni, amit a választópolgárai is megértenek, és igyekszik azokról a problémákról beszélni, amiket megértenek – jól-rosszul.

Nem kell persze azt mondani, hogy a helyzetet kötelező lenne ugyanúgy értékelni, vagy akárcsak ezt a folyamatot ugyanúgy látni, dehogy. Cserébe, ha már oly büszke az értelmiség az eszére, a függetlenségére, az erkölcsére, legyen oly kedves, és ne majmolja a buta, műveletlen, erkölcstelen politikusokat: ne egy Értelmiségi Központból rendelje a paneleket. Már ha az önkép fontos.