Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Örök háború

Közismert, hogy az isteni Michelangelo egész életében igencsak szerette a pénzt és ez már kora ifjúkorában is jellemzővolt rá.

19 évesen faragta az „Alvó Cupido” című szobrát, ám mivel ekkor még teljesen ismeretlen szobrász volt, nem sajátjaként adta el, hanem „antikolta”, sőt egy időre el is ásta, hogy régi római alkotásként több pénzt kapjon érte. Szerencséje volt, mert mikor a csalás kiderült, a vásárló Raffaele Riario bíboros nem haragudott meg rá, sőt, mivel tetszett neki a szobor, meghívta Rómába, elindítva ezzel szédületes művészi karrierjét. 

Régi tapasztalatom, hogy mikor művészek társaságában időzik az ember, nagyjából negyed-, vagy félóra elteltével mindenki kizárólag a pénzről kezd beszélni, legyen ez a pénz a faragni való kő ára, vagy a fellépésenkénti honorárium. Ha valaki a „művészetről” szeretne beszélgetni ne menjen hivatásos művészek közé; arról ott ritkán lesz szó. Persze, tudom én, hogy mindenkinek meg kell élni valahogyan és a pénzt – bár meg lehet vetni – muszáj erre előteremteni. Valakinek tehát fizetnie kell a művészeket. A „művészetfinanszírozás” távolságtartó fogalma a művészek finanszírozását takarja, hiszen, végső soron, ők maguk a művészet.


A 19-20. század a polgárság megerősödését hozta, így ők vették át a mecénás szerepét a pápáktól és főuraktól. A kialakult rend szerint, alapvetően ők biztosították az alkotók megélhetését és mivel sokkal többen lettek, mint a főurak, sokkal több művészt voltak képesek eltartani, ami a művészet fogalmának inflációjához vezetett. Természetesen a fenntartók – a polgárok – ízlése sajátos módon meghatározta a művészeti irányzatokat is, illetve kettős hatás érvényesült, hiszen a művészeti irányzatok is befolyásolták a polgári ízlést. A mecenatúrának ez a formája hosszú időn keresztül működött nálunk is és olyan csodás korszakokat hozott létre, mint a két világháború közötti magyar művészeti élet. 

Ennek vetett véget az orosz szuronyok hegyén érkező kommunizmus. A magán mecenatúra megszűnt, mert kiirtották a potenciális művészetfenntartókat – a burzsoákat. Megszűnt azért, mert a kommunisták rá akarták tenni véres kezüket a művészetre is, melyen ők egyébként kizárólag propagandát, a saját eszméik propagandáját értették. Propagandára pedig szükségük volt, hiszen bevallottan át akarták „nevelni” az országot és ehhez nem volt elég a véres kegyetlenség kiváltotta félelem. Létrejött az állami (párt) mecenatúra intézménye.

Ez a régről ismert korbács és mézesmadzag módszerrel működött. Eleinte – a Rákosi-korszak idején – elsősorban a korbácsot használták. Börtön, száműzetés, elhallgattatás – ezek voltak a leggyakrabban használt módszerek. Eközben pedig nagy erővel folyt a kultúr-janicsárok képzése, amit eufemisztikusan a „munkás-paraszt káderek” „helyzetbe hozásának” neveztek. Ötvenhat után – a sikertelenséget belátva – áttértek a mézesmadzagra. 

A kádári, aczéli kultúrpolitikát két felismerés vezette. Az első, hogy a művészek – kevés kivétellel – bizony megvásárolhatók, mert a gyomor náluk is érzékenyebbnek bizonyul, mint a lélek. A másik felismerés az volt, hogy a művészet jóval kevesebb propaganda értékkel rendelkezik, mint azt először feltételezték. A „szocialista” tömegembert nem érdekelte a művészi élmény; szórakozásra vágyott. Ezt aztán meg is kapta a táncdalfesztiválokban, kabarékban, filmvígjátékokban és hasonlókban. Kialakult a szocialista szórakoztatóipar. A fejekben pedig ez a szórakoztatóipar összemosódott a művészettel, a benne érdekelt iparosok pedig a művészekkel. Őket pedig az állam, illetve az azzal gyakorlatilag azonos párt finanszírozta. 

Félreértés ne essék, voltak számosan, akik lázadoztak, akik nem bírták az érett kádárizmus gyilkos szürkeségét, őket aztán kitaszították az állami mecenatúrából, hallgatásra ítélték és többnyire az alkoholizmus lett a végzetük. Vannak/voltak aztán a furcsa ál-ellenállók is, akik most, hosszú évtizedek múlva akarják megmutatni mennyire nem illeszkedtek a kádár rendszerbe, micsoda tetteket hajtottak végre annak tagadásaként. Ezek a momentumok többnyire nem mások, mint félreértelmezhető sorok és mondatok, melyeket csak az emlékezet homályos üvegén keresztül láthatunk ellenállásnak és melyekkel jó néhányan hamis glóriát kerítenek a fejükre. 

Rendszerváltásra a kultúra területén sem került sor, ezért együtt vagyunk kénytelenek élni a kádári-aczéli kultúrpolitika kedvezményezettjeivel, akik a mai – immár teljesen veszélytelen – nagyszájú „ellenállásukkal” próbálják elhitetni egykori lázadó voltukat. Nem lehettem én kollaboráns – mondják – hisz lám most milyen karakán módon harcolok a „hatalom” ellen. 

Mindenesetre az állami mecenatúra velünk maradt, és ez örök háborút hoz számunkra. Valakinek mindig el kell osztani az állami pénzt és mindig lesznek, akik kevesellik vagy éppen sokallják. Sokallni persze azt szokták, amit a másik kap. Ez, egyébként, teljesen független attól, hogy ki van éppen hatalmon. Az állami művészfinanszírozás sajnálatos mellékhatása, hogy az alkotók nem a közönség – amelyért a művészet valójában van – tetszését keresik, hanem azokét, akik a pénzt adják. Ez pedig a művészet, Arthur Danto által megjósolt, végét jelenti.

Természetesen a magán mecénásnak is lehet ízlésficama, csakhogy ő a saját pénzét adja, melyet amúgy is arra költ, amire tetszik. Nem vagyok próféta, de azt megjósolhatom, hogy a pénz elosztása körüli háború, politikai, ideológiai, esztétikai köntösbe bújtatva, mindaddig velünk marad, amíg mindannyiunk pénzét – tetszik ez nekünk vagy sem – fogják a művészek finanszírozására költeni.