Máthé Áron
Máthé Áron történész

Október 6.

Elcsépelt közhely az a történelmi igazság, amely szerint a modern Magyarország alapjait 1848-49-ben, a forradalom és a szabadságharc idején tették le.

Mai cinikus, de legalábbis ironizáló, mindent elpoénkodó világunkban nehéz látni és láttatni azt a lelkesedést, amely egy egész nemzedéket lendített át a katonai vereség utáni csalódáson és a megtorlás évtizedein. Hogy is írta Jókai? „Talán álmodtuk mindezt? Bizony csak úgy álmodtuk mindezt.”.


A XIX. század nagy krónikásának van azonban egy ritkán idézett műve, amelyben egy erdélyi nemesi család lemészárlását beszéli el. Ebben a következő párbeszéd hangzik el az egyik magyar úr és a románok vezére között:

 „ – Mi nem a nemzetiségért fogtunk fegyvert, hanem a világszabadságért.

Azt rosszul tevétek.”

Vajon csakugyan így volt? Tényleg a „világszabadságért” harcoltak a honvédek? És tényleg rosszul tettük, ha akkor azért harcoltunk?

Sokan idézik az egyik aradi vértanú, Aulich Lajos egyik parancsát, amely így kezdődik: Harczunk, … nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harcza az absolutismus ellen. Győzelmeink, elődiadalai a világszabadságnak.”. Az idézet további részeiből kiolvasható kontextust persze elfelejtik, (mint más régi szövegek értelmezésénél is), amelyre itt az alábbi sorok utalnak:

 „...Rácz s oláh atyánkfiai, kik velünk harczolnak, gyermekei, szülöttei ugyanazon hazának, melynek mi; s tehetnek-e róla, hogy testvéreik ellenünk fegyvert fogtak a szabadság megdöntésére? Ők vérökkel mossák le magukról testvéreik gyalázatát.”.

(Az aradi vértanúk.)

Lehet, hogy a magyaroknak akkor kellett valamilyen nagyobb ügy, hogy régi nagyságunkhoz mérten cselekedhessünk.

Lehet, hogy a környező népek egyike-másikából sokan voltak, akik nem kértek az általunk kínált „világszabadságból”.

Lehet, hogy a „világszabadság” ügye, úgy ahogy van egy ábrándos, XIX. századi félreértés volt.

Az is lehet, hogy a szabadságharc helyett már 1848 őszén valamilyen kiegyezést kellett volna keresni az uralkodóházzal.

Mindez nem számít.

A szabadságharc vértanúi nem haltak meg hiába. Egy nagy vállalkozás résztvevői voltak, olyané, amit soha senki nem fog tudni elvitatni. Volt egy közös álmuk, amiért szó szerint az életüket adták. Mertek nagyok lenni és azok is maradnak örökre. Nem gyásznap ez, hanem a magyar szervezőerő (ha úgy tetszik, válságmenedzsment), a katonai jártasság, az erő és az elszántság emléknapja.

Itthon pedig a nép, a maga józan lelkesedésével tovább énekelte és a mai napig énekli a Kossuth-nótát, a magyar szabadságról.