Október 23.

Döntik a Juszufot. 1956. október 23-án estefelé körbeszaladt a hír, először a környéken, majd az egész városban. A szobor kezdetben ellenállt a teherautókra kötött drótköteleknek. Amíg a lángvágók megérkeztek, szinte népünnepéllyé változott a tüntetés, majd utána a szobordöntés, végül pedig a szobor elvontatása és szétdarabolása.

Aligha van tisztább, vagányabb és egyetlen pontba jobban összesűríthető jelképe a forradalomnak, mint a Sztálin-szobor ledöntése. A mesterséges, fémesen kemény és fémesen csikorgó gépezet és az önmagukra ébredt szabad emberek találkozása – ez volt a szobor ledöntése. Szabó Lőrinc így emlékezett vissza: „Délelőtt itt, Budapesten, még szobrát láttam a nagy bálványnak és tizenkét órával később, vacsora közben már ledöntésének hírét hozták az izzó telefondrótok.” De nehogy azt higgyük, hogy a pillanat nagyszerűsége csak akkor és csak minket ihletett meg. A popkultúrában például a Chumbawamba angol együttes egyik számában így írt a „red bastard god” ledöntéséről: „Bronze statue, pink marble, built to last, We brought him to his knees in a single night”.

Sztálin szobrának a ledöntésében minden benne van. Volt egy pont, ahol szimbolikusan meg lehetett támadni, sőt, ahol halálos csapást lehetett mérni a kommunizmusra. Sztálin szobrát nem a XX. kongresszus állítólagos reformerei, hanem a budapesti nép döntötte le. De Sztálin legjobb tanítványa, Rákosi is ott bujkál a szobor körül, egész jogfolytonos rendszerével, a Népköztársasággal együtt. Azután az, hogy a csizmák ottmaradtak… Ez egyrészt nagyon magyar, másrészt nagyon sorsszerű: így kellett akkor lennie. „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja” – már az ötvenes években ez volt az ellenállók által terjesztett röplapokon. Később, ahogy az egész installáció, csízmástól, a talapzaton körbefutó primitív frízestől még sokáig tribünként szolgált Kádárék számára, ez mindent elmond a kommunista igénytelenségről, és emellett beismerő vallomás is volt, sőt, tárgyiasult bizonyíték!

(A ledöntött szobor.)

És végül, az ahogyan a szétvert szobor darabkái relikviává váltak – ezek a darabkák mindenkivel azt tudatták és mindenkit arra emlékeztettek, hogy igen, akkor együtt meg tudtuk csinálni.

1956-ban mindent visszaszereztünk, amit erkölcsi és szimbolikus síkon a század első felében elvesztettünk. Becsületet, hírt, önbizalmat. De nem csak visszaszereztük, hanem nekünk, unokáknak és dédunokáknak is maradt ebből az 56-os örökségből.

1956 annyit tesz: magyarnak lenni jó, magyarnak lenni menő.