Máthé Áron
Máthé Áron történész

Nu kak gyela, Alexandr Iszajevics? – 100 éve született Szolzsenyicin

1974. január 7-én a Szovjetunió legfelső vezető testülete, a kommunista párt Politikai Bizottsága komoly dilemma előtt állt.

Maga Brezsnyev elvtárs referált az ügyben: „Szolzsenyicin a legszentebbre támadt rá – Leninre, a mi szovjet társadalmi rendünkre, a szovjethatalomra, mindenre, ami drága nekünk. … Ez a huligánkodó elem, ez a Szolzsenyicin elszemtelenedett. Mindenre csak legyint, semmire sincs tekintettel.”

Ki volt az az ember, akinek az ügyével a Szovjetunió Kommunista Pártja legfelső vezetése több ülésen is foglalkozott? És leginkább, mivel idegesítette fel ennyire a kommunistákat?

Szolzsenyicin 1918. december 11-én született. Kozák családból származott, és alig kezdte meg felnőtt életét, amikor 1941-ben bevonult a hadseregbe. Végigharcolta a második világháborút, de 1944-ben letartóztatták, mert kritikai megjegyzésekkel illette Sztálint egyik barátjának írt levelében. Nyolc év kényszermunkára ítélték. Szolzsenyicin ekkor szerette meg a magyarokat, és több magyar barátja is lett, akikkel a GULAG lágereiben ismerkedett meg.


1953-ban szabadult, majd még néhány évet húzott le a szinte kötelező száműzetésben. Ekkor már folyamatosan dolgozott, írt. 1962-ben jelent meg az Ivan Gyeniszovics egy napja című elbeszélése, amely az 1956-os magyar forradalom miatt megrendült hitelű kommunista világmozgalom újabb vereségét jelentette. Ismét bebizonyosodott: a kommunista diktatúrában nincs visszaút, nem lehet reformálni a rendszert. Ettől kezdve Szolzsenyicin gyanússá vált. Végül a titokban külföldre csempészett, és ott 1973-ban kiadott Gulag szigetvilág című hatalmas műve jelentette a végső csapást. A fent említett értekezlet után egy hónappal már ki is toloncolták a Szovjetunióból – az NSZK-ba, a nyugatnémet szociáldemokrata kormány és a szovjet vezetés közös egyetértésével. Egy meggyilkolt vagy börtönben raboskodó Szolzsenyicin ekkor már nagyobb kárt okozott volna, mint egy olyan, akin sikerült túladni.

Szolzsenyicin azonban nem csak a szovjet típusú kommunizmusról írt. Alakja és munkássága a mai napig kényelmetlen a haladó baloldal számára. Néhány idézet műveiből megvilágítja, hogy miért:

A nemzet az emberiség kincse, személyiségeinek összessége, melyek közül a legkisebbnek is megvan a maga sajátos színe, hiszen magában hordozza az isteni terv egy különleges részecskéjét.” (Előadás a Nobel-díj átadása alkalmából)

Az 1917-es év az önmagát „forradalmi-humanistaként” jellemző értelmiség eszmei csődjét jelentette. Most volt kénytelen először felcserélni a szórványos terrorakciókat, a fortyogó klikkharcokat, a pártos betűrágást és a féktelen társadalomkritikát reális politikai cselekvésre. És az értelmiség (…) alkalmatlannak bizonyult az ilyen cselekvésre.” (Áltanultak)

A kommunizmus az egész emberiség totális ellensége. Hogy vele szemben hatástalan mindenféle gyógyír, nincsenek „jobb” változatai, nem „megszelídíthető”, ideológiájából következően egyedül a terrorral tarthatja életben magát. Hogy emiatt nem képzelhető el vele semmiféle békés együttélés egy közös égitesten: vagy rákként burjánzik el az emberiség egész testén és a halálba kergeti; vagy belátja az emberiség, hogy tejesen ki kell magából irtania, és még azután is hosszú időt fog igénybe venni áttételeinek gyógyítása.” (Miért veszélyes a Nyugatra nézve Oroszország hibás megítélése?)

A mai nyugati társadalmat éppen az bénítja meg, hogy elvesztette az igaz és hamis állítások, az egyértelmű Jó és egyértelmű Rossz közötti különbséget, hogy a gondolkodás centrifugális irányú szóródása, entrópiája zajlik – »minél több eltérő dolgot, a lényeg, hogy eltérő legyen!« De száz öszvér, amely mind különböző irányba húz, semmilyen haladást nem képes elérni.” (A mi pluralistáink)

Ma, amikor Marx-szobrot avatnak, amikor az egyenlőség meg az elnyomás a legtöbbet hangoztatott szlogenek, és a forradalmi-humanista értelmiség féktelen társadalomkritikája magát az európai kultúrát veszélyezteti, Szolzsenyicin üzenete – sajnos – nem veszített érvényéből.