Sobor Dávid
Sobor Dávid

jogász

Negyedszerre kétharmad – Jogállam és mozgástér a következő nyolc évben

Az országgyűlési választás és országos népszavazás a kormányzó Fidesz-KDNP szövetség és a keresztény alapú, konzervatív család- és gyermeknevelési modell földindulásszerű győzelmét hozta. Ennek okairól és következményeiről számos elemzés látott és fog még napvilágot látni. Az alábbi gondolatok néhány hosszú távú alkotmányossági és jogelméleti kérdésre fókuszálnak.

Elöljáróban magyarázatot igényel a címben szereplő nyolcéves időszak. A baloldali riogatással ellentétben egyáltalán nem gondolom, hogy ez a választás volt az utolsó. Az viszont világosan látszik, hogy vasárnap kudarcot vallott az a politikai kísérlet, amelyet az ellenzéki erők a 2014-es választási vereségük óta építettek fel. Mással is és önmagukkal is elhitették, hogy a közös jelöltállításnak és közös indulásnak nincs alternatívája. Ezért nem is készültek „B” tervvel arra az esetre, ha az egysíkú negatív kampányuk kudarcot vallana. Polgári jogi terminológiával élve, olyan módon egyesültek, hogy őket „csak aránytalan károsodás, aránytalan költekezés árán vagy egyáltalán nem lehet szétválasztani”.

A következő parlamenti ciklus ezért a baloldali ellenzék számára nem az építkezésről, hanem a szétválás legkevesebb fájdalommal járó módjának megtalálásáról fog szólni. Mindeközben külföldi támogatóikban akár az a meggyőződés is kialakulhat, hogy egy új ellenzéki kísérletben való részvételnél kevesebb költséggel jár a számukra, ha megpróbálnak kiegyezni azzal a kormányzattal, amelyet – modern történelmünkben először – a választók abszolút többsége támogat.

Emiatt a jelen pillanatban nehéz elképzelni azt, hogy a 2026-ban esedékes választásokig fel tud állni a Fidesz-KDNP-t legyőzni képes ellenzéki erő. Minden jel arra mutat, hogy a 2010-ben kapott felhatalmazással indult nemzetépítő munka legalább két évtizedet ölelhet fel. Helyesebb ezért, ha nyolcéves távlatban vizsgáljuk meg, mit fejez ki a választópolgárok csaknem egyöntetű döntése.


1. Puccs helyett az Alaptörvény megerősítése

A jobboldal 2010-ben aratta első kétharmados győzelmét. Ez lehetővé tette a számára, hogy a kommunista időszakból származó, számtalanszor módosított 1949. évi XX. törvény helyébe az új Alaptörvényt léptesse. Nemzetünk jogi alapdokumentuma azonban bizonyos akadémiai körök és az ellenzék nagy része részéről állandó támadások kereszttüzébe került. Mivel komolyan ők sem tudták vitatni, hogy az alkotmányozás a korábbi jogi keretek maradéktalan betartásával történt, kritikáik ezért a legalitás helyett a legitimitás megkérdőjelezésére irányultak. Kifogásaik szerint a fideszes többség előzetes bejelentés nélkül, az ellenzék bevonása nélkül dolgozta ki az Alaptörvényt, és az abban foglalt értékeket nem osztja a társadalom nagy része. Ezek az érvek tényszerűen sem állták meg a helyüket, ráadásul meglehetősen hiteltelenek voltak attól a korábbi önjelölt elittől, mely mindaddig a formális jogállamiság elvének kizárólagosságát vallotta. Ennek jegyében a rendszerváltás első két évtizedében még megkérdőjelezhetetlennek tartották a Sólyom-féle Alkotmánybíróság cinikus tételét, miszerint „a mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló”. Nos, az Alaptörvény elfogadása tökéletesen megfelelt ezen elveknek, még ha tartalmát tekintve nem is tetszett a baloldalnak.

A kritikusok 2014-ben az Alaptörvény társadalom általi elfogadottságával kapcsolatos kifogásaikra is csattanós választ kaptak, mely 2018-ban megismétlődött. Az alkotmányozó politikai erő kétszeri, kétharmaddal történő újraválasztása ugyanis – jogtudományi álláspont szerint – elméleti alapon is védhetetlenné tette az Alaptörvény legitimitását megkérdőjelező érveket. A választók mindkét alkalommal azt az óhajukat nyilvánították ki, hogy a 2011-ben elfogadott, új alkotmányos keretek között folytatódjon Magyarország közélete.

A közelmúltban azonban súlyos támadás érte ez a közmegegyezést baloldali jogászok és ellenzéki politikusok részéről. A 2021 tavaszától kezdve növekvő intenzitással hangoztatott, feles többséggel történő alkotmányozás terve szerint egyszerű többséget érő választási győzelmük esetén semmissé nyilvánítanák az Alaptörvényt és más kétharmados törvényeket, hogy azok helyébe a saját „alkotmányukat” ültessék. Megalapozott elemzői értékelés szerint ez lényegében egy puccs előkészítéseként volt felfogható. A feles többséggel való alkotmányozás terve végül az egyesült ellenzék programjává vált, ami súlyos fenyegetést jelentett a magyar jogállamiságra.

A kormányzó pártok fölényes választási győzelme ezért az Alaptörvény egyértelmű és végleges megerősítését jelenti. E tekintetben talán még a kétharmados mandátum-többségnél is nagyobb jelentőséggel bír az a tény, hogy a Fidesz-KDNP ezt magas részvétel mellett, és a leadott szavazatok abszolút többségével érte el. A magyar választópolgárok ezzel egyértelműen kinyilvánították, hogy az Alaptörvényt tekintik legitimnek, és elutasítanak minden felelőtlen kísérletet annak törvénytelen módon való megsemmisítésére. Legalább két parlamenti ciklus erejéig elhárult az alkotmányos berendezkedésünk felforgatására irányuló fenyegetés.

Természetesen a kétharmados felhatalmazásnak is nagy jelentősége van. A választópolgárok ugyanis ezzel arra is félreérthetetlen felhatalmazást adtak, hogy a kormányzó pártok szükség esetén elfogadják azokat a finomhangolásokat, amelyek természetszerűen szükségessé válhatnak a magyar emberek alapvető jogait, érdekeit és országunk szuverenitását fenyegető új kihívások esetén.

2. Széthulló identitások helyett hagyományos családmodell és emberkép

Az egyik ilyen kihívás a kiskorúak nemi identitásának, irányultságának befolyásolására irányuló, nyugati forrásból táplálkozó törekvés. A népszavazásra feltett kérdések ennek megengedhetőségére vonatkoztak. Egyes ellenzéki hangok magát a kérdésfelvetést álproblémának tartották, mások a népszavazás érvénytelensége felett triumfálnak. Azonban egyik vélekedés sem megalapozott.

Az amerikai és nyugat-európai médiában, szórakoztatóiparban, akadémiai világban, sőt, már az egészségügyi ellátásban is uralkodóvá vált az a nézet, miszerint a biológiai nem a személyiség szempontjából elhanyagolható, megváltoztatható tényező, a hagyományos nemi szerepek pusztán társadalmi konstrukciók, és már gyermekkortól propagálni kell a nemi identitások és irányultságok gyermek általi (a valóságban a propaganda által jelentősen befolyásolt) megválaszthatóságát. Az erre épült mozgalmak már az óvodai és iskolai oktatásba is beférkőztek, koruknál fogva nem nekik való tartalmakkal bombázzák a gyermekeket, megzavarásukra, átnevelésükre törekszenek. Végső soron, az agymosás sikere esetén nemváltó kezeléseket is „kínálnak” kiskorú és nagykorú áldozataik számára.

A széles körben hangoztatott liberális kritikával szemben ez nem „álprobléma”, hanem realitás. A nem-átalakításnak számos európai uniós országban – így Hollandiában már 12-éves kortól – orvosi protokollok szerint végzett, mindennapos gyakorlata van. Mivel az itthon „elfogyasztott” kulturális termékek, a közbeszédet uraló és az akadémiai kutatási témáink jelentős részét Nyugatról importáljuk, a magyarokra is növekvő nyomás nehezedik az adaptálódás iránt. Az átnevelési kísérletek a magyar mesekönyvekben, óvodákban és iskolákban is megjelentek, és valószínűleg csak a magyar szülők eredendő konzervativizmusa miatt nem tudtak még uralomra jutni. A népszavazás tehát legitim kérdésekre adott egyértelmű válaszokat.

A népszavazás érvénytelenségére való hivatkozás is leginkább a valóság előli menekülésre irányuló újabb baloldali kísérletként fogható fel. Való igaz, hogy az Országgyűlés csak érvényes és eredményes népszavazás esetén köteles törvényt megalkotni. Az április 3-i népszavazás a baloldali média által propagált obstrukció miatt formális értelemben érvénytelen lett, ugyanis azok, akik nem értettek egyet a többséggel, szavazás helyett érvénytelenítették a szavazólapjaikat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Országgyűlésnek ne lenne joga törvényt alkotni a kérdésben. Az, hogy alkotmányjogi értelemben nem keletkezett jogalkotási kötelezettség, valójában azt jelenti, hogy a mindenkori parlamenti többség szabad belátására van bízva, hogy a feltett kérdésekben a többségi válasznak megfelelő vagy azzal ellentétes törvényt alkot-e, vagy esetleg egyáltalán nem alkot törvényt ebben a tárgykörben.

A kétharmados többséget szerző Fidesz-KDNP pártszövetség mozgásterét azonban politikai értelemben jelentősen kitágítja az a tény, hogy a népszavazáson nemzeti egység alakult ki az általa képviselt értékválasztás mögött. Az érvényes szavazatot leadó magyar választópolgárok 92-95 százalékos arányban elutasították, hogy a kiskorú gyermekek egészséges fejlődését veszélyeztető, ezen belül nemi identitásuk, irányultságuk megkérdőjelezésére irányuló iskolai foglalkozásokat lehessen tartani, illetve ilyen reklámoknak és médiatartalmaknak lehessen kitenni őket. A magyar emberek kifejezték, hogy a tradicionális értékeknek megfelelően a szülők feladata a gyermekek felnőtt életre, párkapcsolatra való lelki-szellemi felkészítése. Nem kérnek a gyermekekre irányuló propagandából, befolyásolási kísérletekből.

Az 1997. november 16-án tartott népszavazáson 3,3 millió választópolgár támogatta, hogy Magyarország csatlakozzon az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez. Hazánk NATO-tagsága tehát szám szerint kevesebb választópolgár akaratnyilvánításán alapul, mint ahányan vasárnap nemet mondtak a kiskorúak nemi identitását befolyásoló propagandára. A 2003. április 12-i népszavazáson ennél jóval kevesebben, alig három millióan támogatták az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat. És azt is említsük meg, hogy az április 3-án nemmel szavazók között legalább félmillió ember volt, aki az országgyűlési választásokon nem a győztes Fidesz-KDNP pártszövetség listáját támogatta. Elmondható tehát, hogy eddig még sem országunk stratégiai hovatartozását illetően, sem a kormányzás politikai irányultságát illetően nem alakult ki olyan széles nemzeti egység, mint a kiskorúakat célzó propaganda elutasítása mellett. Nem valószínű, hogy ebben az évtizedben megváltozik ez a konszenzus. És amennyiben az újraválasztott kormánytöbbség jogalkotási úton kívánja védelmezni a magyar gyermeket és családokat, erre a legszélesebb – akár az alkotmánymódosítást is biztosító – mozgástérrel rendelkezik.

3. A globalizmus kiszolgálása helyett a nemzeti szuverenitás megőrzése

A másik, hazánkat és alkotmányos berendezkedésünket ért kihívást a nemzeti szuverenitás feladását sürgető szirénhangok jelentik. A választási kampány során világossá vált, hogy az ellenzék vezetői maguk sem hisznek abban, hogy saját erejükre, eszükre, meggyőző képességükre hagyatkozva kormányra tudnak kerülni. Ezért külföldi kormányok, nemzetközi szervezetek támogatását kérték a kampányhoz, főként a magyar kormányt rossz színben feltüntető negatív üzenetek, az országnak kárt okozó feljelentések, forrásmegvonások formájában. A közös ellenzéki miniszterelnök-jelölt az Európai Bizottság tisztségviselőivel is egyeztetéseket folytatott, elmondása szerint előzetesen bebiztosította a jóváhagyásukat ahhoz, hogy – az ellenzék véletlenszerű választási győzelme esetén – törvénytelen módon, egyszerű többséggel átalakíthassák a magyar alkotmányos rendszert.

Természetesen a balliberális erők ezt a segítséget nem ingyen kapták. Egyértelmű volt, hogy cserébe el kellett kötelezniük magukat a nemzeti szuverenitás felszámolása iránt. Győzelmük esetén olyan kötelezettségeket vállaltak volna el az ország nevében, amelyek lehetetlenné tették volna, hogy távol tartsuk magunkat az Európai Unió mégoly téves politikai döntéseitől. Deklaráltan alávetették volna Magyarországot a homályos működésű Európai Ügyészségnek, nem zavartatva magukat attól, hogy annak irányítója egy olyan román ügyésznő, aki már Romániában is mind jogilag, mind politikailag megbukott azért, mert koncepciós vádakat képviselt a megbízói által lejáratni kívánt közszereplők, így politikusok, többek között magyar kisebbségi politikusok ellen. A szuverenitásunk feladása természetesen a gazdaságra is kiterjedt volna. A korábbi, kudarcokkal terhelt balliberális kormányzást folytatva a külföldi vállalatokat hozták volna kedvező helyzetbe, a magyarok rovására. A Gyurcsány-Bajnai kormányok célkitűzéseit követve külföldi kézbe adták volna a magyar termőföldet. A nemzetközi Soros-szervezetek ajánlásait követve a munkaalapú társadalom helyébe a feltétel nélküli alapjövedelmet állították volna. Mivel ennek finanszírozása a jelenlegi alacsony adók mellett nem biztosított, jelentős adóemeléseket hajtottak volna végre, többek között bevezették volna az amerikai kormányzat által az egész világra ráerőltetni kívánt globális társasági adót.

A vasárnapi választás eredményével egyértelművé vált, hogy a világkormányzás gondolata nem egyezik a szavazók értékválasztásával. Az emberek kifejezték, hogy jobban bíznak a saját nemzeti kormányukban, mint globalizmus által ránk erőltetett sablonmegoldásaiban. A magyarok akkor is békében akarnak élni, amikor a teljes nemzetközi sajtó és az uniós intézmények vezetői harci kürtöket fújnak. Nem akarják alávetni magukat külföldi kormányok és nemzetközi szervezetek döntéseinek.  Nem akarják, hogy az ő kontójukra olyan átgondolatlan szankciós politikákat vezessenek be, amelyek minden látható eredmény nélkül tönkreteszik a magyar és az európai gazdaságot, miközben elviselhetetlen szintre emelik a megélhetési költségeiket. A magyar érdekeket határozottan képviselő nemzeti kormányt akartak választani.

Ebből a szempontból különös súllyal bír, hogy a Fidesz-KDNP szövetségre az aktív választópolgárok abszolút többsége szavazott, ráadásul további háromszázezer listás szavazatot kapott a globalizmusnak való behódolást szintén elutasító Mi Hazánk mozgalom. Az önfeladást, a nemzeti hatáskörökről való lemondást és Magyarország nemzetközi szervezetek általi megbüntetését propagáló baloldali ellenzék a voksok alig egyharmadát tudta összegyűjteni, ami a teljes összeomlásukhoz vezetett. Lényegében egy fővárosi középpárttá váltak, melynek preferenciáit a választók jelentős többsége mereven elutasítja.

Az ötödik Orbán-kormány tehát úgy indulhat neki az új kormányzati ciklusnak, hogy a 2022. április 3-i választáson és a népszavazáson nemzeti egység alakult ki mögötte és az általa képviselt értékek mögött. Az új kihívások és külső fenyegetések sora minden valószínűség szerint csak nőni fog abban várhatóan legalább nyolcéves időszakban, amelyben a Fidesz-KDNP pártszövetség irányítja tovább az országot. Éppen ezért nagy jelentősége van annak, hogy a kormányzás joga mellett az alkotmányozó, alkotmánymódosító hatalmat is megkapta a választóktól.

(Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)