Mire jó egy halálbüntetés-vita?

Minden döntésnek megvan a maga következménye. Alapvető, közhelyszerű igazság. Olyan, amelyet egy parlamentáris demokrácia útjára 25 éve lépett országban, a korábbi politikai rendszer ellentétes tapasztalatai és működési logikája szerint felnőtt generációknak mindig figyelembe kell venniük, illetve újra és újra meg kell tanulniuk.

Én úgy látom, hogy a halálbüntetésről szóló közéleti vitának egyetlen, de kétségtelenül jelentős hozadéka lehet ennek a „tudásnak” az elsajátítása.

Teljesen lényegtelen ugyanis, hogy mint egyén mit gondolunk a halálbüntetésről. Az sem bír sok jelentőséggel, hogy én magam megértem ugyan a mellette felhozott érveket, de jogászként mégis inkább az ellene szóló gondolatok alapozzák meg az álláspontomat a kérdésben.

A közkeletű véleményekkel ellentétben szerintem az a fontos, hogy egy olyan kérdésben sikerült Európa államait egységbe tömöríteni, amely más országokkal összehasonlítva morális előnyt és hivatkozási pontot jelent mindannyiunknak: „Lám, Európa felül tudott emelkedni a többi országon, ki tudja mondani, hogy az élet elvétele nélkül is lehetséges igazságos, fair és hatékony igazságszolgáltatási rendszert működtetni. Míg ugyanerre a világ más országai, és köztük több demokratikus politikai berendezkedésű ország sem volt képes.” Ez olyan közös európai siker – ráadásul mostanában a kevés sikerek egyike –, amelyet az ember nem szívesen hagyna elveszni.

A fentiek ellenére mégis úgy látom, hogy nem felesleges ezt a témát időről időre a magyar közéletben előhozni.

Azzal a helyzettel ugyanis kezdeni kell valamit, hogy a magyar emberek többsége ebben a kérdésben nem a halálbüntetést ellenzők pártján áll, és ily módon bizonyos, hogy az általam felvetett szempontokat sem osztja. Teljesen természetes az is, hogy az emberek nem értik, hogy politikai elvárásuk miért nem teljesül, s ezt kifejezetten nem nézik jó szemmel. Teljesen természetes módon nem azt gondolják, hogy az ő világlátásuk, igazságérzetük rossz, hanem hogy a politikai és szakmai elit az, amely ennek a népakaratnak nem képes érvényt szerezni. A gondolatmenet következményeként pedig szívesen azonosulnak olyan politikai véleményekkel, amelyek a halálbüntetés visszaállításának legkisebb reménye nélkül kampányolnak a kérdés mellett.

A tények ugyanis egyértelműek: a második világháború utáni nemzetközi emberi jogi dokumentumok először egész szégyenlősen, majd egyre nyilvánvalóbban a halálbüntetés ellen foglaltak állást. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem rendelkezett a kérdésről, míg a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, illetve európai szinten az Emberi Jogok Európai Egyezménye kezdetben kifejezetten lehetővé tette ennek a büntetési nemnek az alkalmazását. Az Európa Tanács csupán 1983-ban döntött úgy, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. kiegészítő jegyzőkönyvének segítségével békeidőben eltörli a halálbüntetést. Ezt két évtizeddel követően, a 2002-es keltezésű 13. kiegészítő jegyzőkönyv rendelkezett a halálbüntetés minden körülmények közötti eltörléséről. Mindeközben az Európai Unió jogrendjébe csak a Lisszaboni Szerződés révén került a rendelkezés 2009-ben, amikor az Alapjogi Charta kötelező erejéről döntöttek az uniós tagállamok.

(Kép forrása: itt.) 

A magyar jogrendszer hasonló fejlődési utat járt be, mint az európai, bár korát sok esetben megelőzte. A magyar Alkotmánybíróság 1990-ben 8:1 arányban meghozott döntése, amely a halálbüntetés teljes tilalmáról rendelkezett, akkoriban kifejezett progresszívnek minősült. A döntés újszerűségét az adta, hogy a magyar bírók kifejezetten aktív módon felvállalták a kérdés eldöntésével együtt járó felelősséget, és az egyetlen kisebbségben maradt alkotmánybíró kivételével mind úgy foglaltak állást, hogy a testület a parlament és a választópolgárok véleményétől függetlenül, alkotmányjogi érvek alapján eldönti – a halálbüntetés ellenzőinek javára – a vitát. A magyar parlament természetesen később maga is döntött az ügyben a 13. kiegészítő jegyzőkönyv ratifikálásánál, de akkorra valódi tét az Alkotmánybíróság korábbi döntésének következtében már nem volt.

Jogi értelemben tehát a halálbüntetés visszaállításának csak teljes európai konszenzusból következő kifejezett szabályalkotás vagy az európai (emberi jogi) rendszerekből való kilépés esetén van realitása. A kilépés esetét leszámítva nincs az a magyar kétharmad vagy háromharmad, amely ezt önállóan, az európai partnerek együttműködése nélkül meg tudná tenni. Ennek oka pedig, hogy Magyarországot a kérdésben nemzetközi jogi kötelezettségek „fogják”. Az emberi jogokat védő nemzetközi intézményekhez és Európai Unióhoz való csatlakozás során ugyanis lemondtunk szuverenitásunk ezen részéről is, és az európai közösséggel tartva mi is indirekt módon a halálbüntetés eltörlése mellett szavaztunk.

A mindennapokban rengeteget találkozom azzal a helyzettel, hogy mennyire nehéz közérthetően beszélni a szuverenitás kérdéséről. Mennyire nehéz megérteni és elmagyarázni, hogy mit jelent a gyakorlatban a politikai hatalom és döntéshozatal szintjén a nemzetközi rezsimekhez történő csatlakozás. Az, hogy Magyarország bizonyos előnyökért cserébe szuverenitásának egyes részeiről lemondott, azokat az Európai Unió többi tagállamával közösen, az uniós intézmények útján gyakorolja. Hogy mit jelent az Emberi Jogok Európai Egyezményén alapuló strasbourgi esetjog kiterjesztő értelmezési gyakorlata egyes területeken a magyar törvényhozó mozgásterére nézve, illetve hogy miért kulcsfontosságú az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában a tagállami mérlegelési jog (margin of appreciation) intézményének következetesebb alkalmazása. A felvetett kérdések sora pedig szinte a végtelenségig folytatható..

Tapasztalatom szerint mindezeket a kulcsfontosságú kérdéseket szinte lehetetlen az átlagember szintjére lefordítani. Annak ellenére, hogy olyan összefüggésekről van szó, amelyeket valamennyi közéleti embernek, homo politicusnak ismernie és látnia kellene.

A halálbüntetés-vita ebben segít. Segít egyértelműsíteni és láttatni, hogy milyen elvek szerint működik Európa, mik a mozgásterünk határai, illetve hogy hogyan tud Magyarország ebben a térben egyáltalán mozogni.

Az meg, hogy kinek mi a véleménye a konkrét kérdésről, ki-ki döntse el maga. Bármennyi számú megfontolt, a helyzet ismeretén és a szuverenitási kérdéseken alapuló mérlegelés – annak eredményétől független – bizonyosan jót tesz a magyar közéletnek.