Mire jó a korrupció?

(Kép forrása: itt.)

Társadalma válogatja, miként rezonál a korrupcióra. Mindennapi tapasztalata, avagy csupán ritka (ha nem is kivételes) „élménye”-e. Mi az efféle botrányokat hosszú évek óta nemigen ússzuk meg, kellő pillanatban a politikusok mindig előkapják ezt a „csodafegyvert”.

De a hol ellenzéki, hol kormányzati pozícióban lévő pártok mindeközben nem veszik észre, hogy lépésről lépésre tompítják el ezzel a társadalom érzékenységét, maguk korlátozzák a terítékre kerülő ügyek lehetséges politikai hozadékait. A végig szinte sohasem vitt, ám a médiában mindig látványosan tálalt leleplezések megemelik az emberek befogadói ingerküszöbét, előidézve bennük azt az „egyik kutya, másik eb” hangulatot, amely ma már általánosnak mondható, s meglehetősen rendíthetetlennek tűnik.

Jellegénél fogva a korrupció rendszerint az éppen hatalmon lévőkre a veszélyesebb, ők vannak közelebb a tűzhöz, főleg rajtuk kérhetők számon az efféle dolgok. Olykor persze visszafelé is elsülhet a fegyver, s megelőzésként, vagy éppen viszontválaszként a kormánypártoktól sem idegen alkalmazni.

A korrupciónak léteznek bizonyos „javallott szabályai”. Legelébb mindjárt az, hogy az igazán nagy korrupciókból nem tanácsos kihagyni a másik oldalt, hiszen ha valamilyen arányban ők is részesednek, legyenek bár ellenzékben, nem igazán érdekük a leleplezés, mert az egyben önleleplezés is, ergo, politikai hasznuk nem származik belőle. Olyan helyzet meg ritkán fordul elő, hogy a részesedést a politika oltárán mégis feláldoznák, különösen, ha megfelelő az a „valamilyen arány”. Minél nagyobb a megosztható rész, az ilyen áldozathozatal annál kevésbé valószínű.     

Részesedést felkínálni persze csupán egy erős másik oldalnak érdemes, aki gyenge, az nem alkuképes, az ilyen semmit se kap. Hiába kiabál ezért azon a gyenge hangján, csak hadd kiabáljon.

Ám ha nagyon elbillen a pálya, az a látszat ellenére mégiscsak veszélyes, mi több: önveszélyes.  Az ellenzék impotenciája csak arra garancia, hogy nem nagyon lehet belőle direkt előnye, ha kirobbant egy-egy korrupciós ügyet. De ami előnyként nem csapódik le ott, az kárként még nagyon is lecsapódhat itt. A társadalom hangulatát nehéz kiszámítani.

Attól, hogy az ellenzék szinte már semmire se képes, az emberek még nem fognak a kormánynak megbocsátani. Kiváltképp akkor nem, ha egy-egy korrupciós ügy eltalálja az ingerküszöbüket.

S itt jön a legfontosabb aranyszabály: a korrupció mértéke és „átláthatósága”.

Irdatlan nagyságrendeket a társadalom nagy része úgyse tud felfogni, sok-sok milliárddal nem tud mit kezdeni. Rezonanciája kb. a néhány tíz millió és maximum a halmozódó lottóötös összege közt a legerősebb, aki tehát teheti, lehetőleg mellőzze ezt a figyelemfelkeltő nagyságrendet.

Továbbá az is kerülendő, hogy a korrupció logisztikája túl könnyen követhető legyen, minél bonyolultabb egy korrupció, szegény állampolgár annál előbb fárad bele a megfejtésbe. Inkább legyint rá, na, ennek a felét sem értem, nemhogy az egészet, hagyjanak vele békén.

Akkor van baj, ha egy ügy történetesen a veszélyes sávba esik, s az összeg útja ráadásul könnyen követhető, mert akkor viszont már lépni kell.

Muszáj meghozni az áldozatot.

Nota bene, a nem elég körültekintő korrupció éppen arra jó, hogy az ilyet saját kezűleg leplezzük le.

De természetesen csakis a háborítatlan jövő érdekében.