Mi Európa küldetése?

Talán két-három évvel ezelőtt, a Facebookon egy írást találtam arról, hogy az Öböl-menti olaj-monarchiákban milyen körülmények között sínylődnek a bangladesi és indiai, illetve Fülöp-szigeteki vendégmunkások. A leírás tényleg borzalmas körülményekről számolt be – az útlevél elvétele, és az aznapi egy-két literes vízfejadag csak a legenyhébb volt -, és sajnos szinte valamennyi állítása leellenőrizhetően igaz volt. De még sokkolóbb volt az egyik, brit illetőségű kommentelő megjegyzése: miért nem csinálnak valamit a nyugati nagyhatalmak? Hogy nézhetik ezt tétlenül, ölbe tett kézzel?

(a kép forrása itt)

Hogy a kommentelő ezt pontosan hogy gondolta, nem derült ki, de az biztos egy olyan felfogás híve volt, amely szerint a jelenlegi nyugati országoknak bárhol és bármikor kötelességük közbelépni, ha az úgynevezett emberi jogokat – ha úgy tetszik, az emberi méltóságot - sérelem éri. E szerint a felfogás szerint az univerzalitás kell, hogy a kormányok elsőrendű vezérelve legyen. Kiállni a hongkongi esernyős diákokért, a szíriai menekültekért, házat építeni Sri Lankán a hajléktalanoknak, és persze az állatok jogaiért. Általában mindenért, ami egzotikus. Jelen pillanatban viszont az egzotikum maga a józanész.

Az európai vezetők közül jónéhányan ezt az életérzést látszanak ki- és beteljesíteni. Úgy tűnik, hogy Európát egyfajta szeretetszolgálatnak fogják fel. Nemrég a portugál szocialista miniszterelnök jelentette ki például: „A menekültválság nagy csapás az európai értékekre. Elszántnak kell lennünk, hogy megvédhessük az emberi méltóság alapértékeit”. Angela Merkel pedig arról beszélt, hogy milyen „humanitárius felelősségvállalásra” van szükség az EU részéről.  A Handelsblatt megállapítása nem egyedüli, amely szerint az Unió egy olyan értékközösség, amelyben a szolidaritás, az emberiesség és a liberalizmus is a politikai cselekvést meghatározó tényezők között van.

Tulajdonképpen Rudyard Kipling „A fehér ember terhe” című verse jut az ember eszébe, amikor ilyeneket hall. A vers a klasszikus birodalomépítés kissé zavaros és ellentmondásos ideológiáját fejezte ki, amelyben faji, nemzeti és kulturális felsőbbrendűséggel keveredett a civilizatorikus küldetés. A vers elsődleges olvasata szerint a fehér ember kötelessége, hogy civilizálja, felemelje az általa irányított népeket. (Hogy a másodlagos olvasatban Kipling nem rejtett-e el valamiféle szkepticizmust ezzel kapcsolatban, az más kérdés.).

Manapság persze még zavarosabbá vált a helyzet, hiszen elvileg lehet demokratizálni a Közel-Keletet, de azután kiderült, hogy valójában mégsem. Azután meg a nyugati ember is elkényelmesedett és akinek ilyen igényei vagy késztetései vannak, az inkább házhoz szállíttatja a civilizálni valót.

De végül is szükséges-e egy önértékelési zavarokkal küzdő, görcsösen (és egyúttal bárgyún) „jót” cselekedni akaró véleményformáló kisebbség törekvéseit elfogadni? Sőt, nem csak a törekvéseit hanem az akarnok módra véghez vitt boldogítani akarását – azt tudniillik, hogy a szomszédját is a helyes útra akarja terelni? Nem a hagyományos, bevett – polgári, nemzeti, keresztény-erkölcsiségű – módokon, hanem mindig valami újszerű, vonzónak tűnő úton. Egy korábbi korszakról írva Paul Johnson már rámutatott erre: „Hitler a moralizáló német természetnek is megfelelt, azoknak az embereknek, akik borzasztóan szerettek volna erkölcsösen viselkedni, de hiányzott belőlük a keresztény hitben gyökerező abszolút szabályrendszer”. És valóban, most például milyen az Wilkommenskultur, amely a gyerekeket nem, de a bevándorlókat üdvözli?

Jelen pillanatban a „humanitárius” – valójában egy hamis pátoszon alapuló – ügy elkötelezett harcosai szinte falhoz állítják azokat, akik nem akarnak mást, csak úgy élni, ahogyan eddig is éltek. Vagy ha úgy tetszik: a józan ész híveit. Azokat, akik „nem akarnak más, megválasztott kormányokat megdönteni, vagy más országokat fegyveresen alávetni”.

Felesleges a félreértelmezett „keresztény” kötelességre hivatkozni. „Magyarország világviszonylatban nem, de európai mércével a szegényebb országok közé tartozik, ezért elsősorban saját mélyszegénységben élő honfitársainkon kell segítenünk. A nemzeti szolidaritás után fennmaradó erőforrásokat kell és lehet a globális szolidaritásra fordítani, és aki valóban menekült, annak a szülőhazájához legközelebbi biztonságos országban kell segítséget nyújtani. Aki politikai döntéshozóként azt a valótlan látszatot kelti, hogy a világon mindenkinek saját hazájában új otthont teremtve segíteni tud, az nem keresztény, hanem felelőtlen.”

Végeredményben Európa küldetése nem lehet az, hogy az egész világ terhét a vállaira vegye. Afrikában és Ázsia egyes országaiban olyan ütemben gyarapodik a népesség, hogy néhány évtizeden belül az állóhelyeket fogják osztani. Ezeket az országokat – a progresszív értelmiség vágyálmai ellenére – nem a „nemes vademberek” lakják, hanem hús-vér emberek. Jelen pillanatban a bűntudat profétáinak magyarázataival szemben Európa országainak nincs történelmi adóssága senkivel szemben. A távoli területeken keletkező gondokat nem lehet Európában megoldani.

Európa államainak és az Európai Uniónak nem lehet más a küldetése, mint az, hogy a saját polgárainak jólétét és biztonságát megpróbálja biztosítani.