Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Merre tovább, Jobbik?

Vona teljhatalomra törekszik pártjában. Hogy sikerül-e elérnie célját, azt ma még ő sem tudhatja biztosan.

(Vona Gábor a Magyar Gárda megszüntetése elleni tüntetésen 2009-ben.) 

Sokakat váratlanul ért Vona Gábor bejelentése, hogy megvétózza a Jobbik három népszerű alelnökének – Apáti István, Novák Előd és Szávay István – újraválasztását a következő tisztújító kongresszuson. „Elindulhatnak, de nem lesznek alelnökök” – fogalmazott a pártelnök. A bejelentés hatására megindultak a találgatások arról, hogy vajon milyen indokok állhatnak a barátságtalan gesztus hátterében. Az ügy hamar „radikálisok kontra mérsékeltek” színezetet kapott, a pártelnök lépését sokan a Jobbikon belüli radikális irányzat képviselőivel szembeni leszámolásként értelmezték. 


Ez az értelmezési keret valószínűleg nincs is Vona Gábor ellenére, hiszen a pártelnök pont azt akarja sugallni, hogy a Jobbik megszabadult a vállalhatatlan elemektől. Elég azonban csak egy pillantást vetni a körvonalazódó új elnökségre, illetve azokra, akik továbbra is élvezik Vona támogatását: ide tartozik többek között Z. Kárpát Dániel, Sneider Tamás, volt szkinhed vezér, illetve Toroczkai László, aki időközben kikosarazta Vonát. Az impozáns névsorból rögtön láthatjuk, hogy nem a mérsékeltek és a radikálisok közti vitáról van szó, hanem párton belüli leszámolásról. Novákék eltávolítását a radikálisoktól való megszabadulásként értelmezni pont annyira félrevezető, mintha az SA vezetőinek 1934-es lemészárlását az NSDAP megtisztulásaként interpretálnánk.

Ami most a Jobbikban zajlik, az tisztán hatalmi harc. Az alelnöki tisztség tétje jelentős, hiszen a most formálódó elnökség fogja irányítani a 2018-as kampányt, ők döntenek majd arról, hogy ki állhat 2018-ban a startvonalra, ki kaphat esélyt a mandátumszerzésre. Vona Gábor tehát nem a radikálisokkal számol le, hanem azokkal, akik önálló elképzeléseikkel és bázissal rendelkeznek a Jobbikon belül, akik az utóbbi években számos kérdésben vitában álltak a pártelnökkel, és akik egyre elégedetlenebbül szemlélik, hogy a két és fél éve meghirdetett stratégiaváltás nem hozta meg az áttörést. A Jobbik egy jottányit sem lett népszerűbb párt az elmúlt időszakban, Vona tehát okkal tarthat attól, hogy előbb-utóbb kényelmetlen kérdéseket tesznek fel neki a pártvezetés önálló véleményt formáló tagjai.

Vona teljhatalomra törekszik pártjában. Hogy sikerül-e ezt elérnie, azt ma még ő és a hozzá közelállók sem tudhatják biztosan. A pártelnök azonban valószínűleg azért is lépéskényszerben van, mert a Jobbiknak a 2018-as választások előtt finanszírozót kell találnia. Könnyű belátni, hogy a potenciális finanszírozó addig egy fillért sem fog költeni a Jobbikra, amíg nem győződött meg arról, hogy Vona kézben tartja a pártot, biztosítva a finanszírozó akaratának zökkenőmentes érvényesülését. Az is nyilvánvaló, hogy a potenciális finanszírozó olyan pártot szeretne vásárolni, amelyik 2018-ban kormányzati szerepre pályázik, hiszen mi értelme lenne pénzt tenni egy 15-20 százalék körül vegetáló pártba?

Ráadásul, ha a potenciális finanszírozó – például egy megroggyant egészségű oligarcha – jelentős média-portfólióval rendelkezik, akkor még a párt médiájának jelentős részét felügyelő Novák Előd távozása sem jelent nagy érvágást. A várható új médiafelületek bőven megérik az árat, amit néhány alelnök mellőzése jelent.

Hogy Vona Gábor terve végül sikerrel jár-e, nem tudhatjuk biztosan. Novákék ugyanis komoly támogatással bírnak a párt vidéki tagságának körében, számos Jobbik-szimpatizáns figyeli aggódva, ahogy Vona leszalámizza párton belüli ellenzékét. A két hónap múlva esedékes kongresszusig Novákéknak lehetőségük van arra, hogy saját támogatói bázist szervezzenek a tisztújításra, komoly fejfájást okozva a pártelnöknek.

A júniusi kongresszusnak így három kimenetele lehetséges: pártszakadás, puccs Vona Gábor ellen, vagy pedig Vona totális győzelme a párt felett. Hogy ezzel közelebb kerül-e a hőn áhított kormányzáshoz, nem tudjuk, de a lehetséges finanszírozók pénztárcájához talán igen.