Megölni a zsarnokot

Közeledvén a sorsdöntő 2022-es választásokhoz, most „ A zsarnok halála” címmel olyan irányregényt ad közre, amelyben a zsarnokgyilkossággal kirobbantott polgárháborút vizionálja követendő ellenzéki irányvonalként. Hamar be is teljesíti, amit könyvének címe ígér: a 20. oldalon máris két hulla hever a földön: a „vidéki tahó” zsarnok, és a testőrök lövéseitől átlyuggatott sikeres merénylője, Way Simon, az egykor galamblelkű erdészjelölt.

Galamblelke kissé vívódik ugyan a hatodik parancsolat és a zsarnokgyilkosság vonzó pátosza között, de mivel utolsó stádiumos agybetegség is gyötri, nemigen hezitálhat: a lövés eldördül. Zsarnokot megölni szabad tehát, sőt, agydaganattal szinte kötelező, kiváltképpen egy irányregényben.

Búcsú e-mailje agitatíve meg is fogalmazza a célt: „Fogjatok össze, vonuljatok az utcára mind, igaz hazafiak, akik szabadulni vágytok! Ne tűrjetek tovább! Itt az idő, a talán soha vissza nem térő alkalom, hogy elsöpörjétek a fejétől megfosztott önkényuralmi rendszert!”    

Mesterházy Attila és Ripp Zoltán az MSZP rendezvényén, 2012-ben. 

Levelét egy oknyomozó újságíró hölgynek, Debor Olgának (bocs, elírás, Emmának) címezi, s megesküszik rá, hogy nem áll mögötte senki, lövése a rátörő tettvágy nemes jellegéből fakadt, de nagyon reméli, hogy önfeláldozó tette a lázadásra lészen jeladás. Kamikázeként éppen ez irányba kérné az újságírónő hatékony szakmai segítségét.    

Jónak címezi, Debor Olga (pardon, Emma, többet nem tévesztek) elfogulatlan ember, ez abból is látszik, hogy „utálta az Elnököt tiszta szívéből. Őszintén szólva az agymosott népet is lenézte, amiért ezt a gusztustalan rablóvezért képes volt újra és újra a hatalomban tartani.”   

Gyávácska szerkesztői lebeszélnék Emmát a kiáltvány közzétételéről, s midőn ezen vitatkoznak, hirtelen kormánytelefon csöng, Prády Erik, a belügyminiszter s egyben az ideiglenes miniszterelnök kabinetfőnöke hívja találkára a főszerkesztőt, Debor Emmával együtt. 

Alkut ajánl nekik. Zajlik a belső hatalmi harc a puhábbak és a kemények között, s Prády érzékelteti, főnöke híve lenne a szolidabb megoldásnak. „Az Elnök népe nagyjában-egészében fasiszta, de nem az a helyes eljárás, hogy magunk is fasisztává válunk, egy percig se higgyük el azt a sok bárgyúságot, amit hirdetünk, őrizzük meg egészséges cinizmusunkat. (…) nem lehet egyszerűen lenyúlnunk az Elnök örökségét, nélküle a rendszert nem lehet változatlanul fenntartani”, mondja.

Velük áll szemben az Antiterrorista Szolgálat főnöke, háta mögött saját mindentudó titkosszolgálatával, valamint a házelnökből ideiglenes államfővé avanzsált Hardi Alberttel, a párt lelkületét kifejező, gőzös fő fasisztával. Ők ketten korbácsot akarnak a kézbe mihamarabb!

Debor Emma tehát utána járhat a merénylő korábbi életének, amely valaha az Elnök életével is összefonódott, lévén egykor földiek és iskolatársak. Amit kinyomoz, azt persze nem közölheti, minden információ nyilvánosságra hozását csakis maga a belügyminiszter-kormányfő mérlegelheti. Ez így oké, nem?

Emma elfogadja a csendőr pertut, az irányregény folytatódhat.

Közbevetőleges leleménye a szerzőnek, hogy a mindentudó Antiterrorista Szolgálat veszélyes közelsége ellenére, Prády kabinetfőnök naplót vezet, mégpedig ördögien részleteset. Szapora hivatali nemi életének ritka szüneteiben szorgosan lejegyzi mindazt, amit főnöke hatalmi céljainak érdekében tesz és tenni szándékozik, naplója afféle belső pártátvilágítás, szexista aprólékossággal elbeszélve.

Milyen ember volt a merénylő, s milyen fickó volt ifjonti korában maga az Elnök? Voltak- e köztük akkoriban konfliktusok? Emma fáradtságot, s az olvasót se kímélve, kideríti, hogy Way jobb sorsra érdemes, kissé magába forduló, magánéletében szerencsétlen ifjú volt, míg az elnökben bizony már akkor is ott cseperedett a zsarnok.

Saját kutatásainak hatása alatt meg is írja „Way Simon, a magányos gyilkos” című giga-cikkét, miszerint Waynak  „nem voltak tettestársai, nem volt összeesküvés részese (…) nem pusztán személyes indítékból követte el a merényletet. Irtózott az erőszaktól. Az értelmetlen vérontást az állatokkal szemben is megengedhetetlennek tartotta. Mégis úgy vélte, az önkényuralmi rendszer nem dönthető meg a zsarnok elpusztítása nélkül. Tettével fel akarta rázni a népet a kábulatból, amely oda vezetett, hogy a választók a saját akaratukból tartják hatalmon az őket megnyomorító vezért, és birkamód hagyják működtetni önkényuralmi rendszerét.”

Cikkét egy „profi kütyüs” segítségével fölteszi az internetre, amivel a hatalmi harcosok mindegyikét fölbőszíti, mert ez így persze egyiküknek se hasznos. Emma menekülni kényszerül, ismerős ellenzéki szociológusnál bújik meg, egy „tapasztalt férfiúnál”, aki hamarosan tálalja is őt egy „szuper agyakból” álló tevékenyen – de nem pártosan – ellenzéki civil társaságnak. A szuper IQ-soknak sikerül is rávenniük Emmát, használja ki a cikk folytán egekbe emelkedő ismertségét, álljon a szerveződő tüntetés élére, mert most ő a nyerő. „ A merénylet, valljuk be, ébresztőnek prímán bevált. Az Elnök hosszú évekre megoldotta, hogy letargiába süllyedjünk, reménytelennek lássuk a helyzetet (…) Hardi bandája most azt akarja elérni, hogy így is maradjon. (…) Egyedül abban bízhatunk, hogy az Elnök nélkül a hívei nem védik meg a rendszerét. Abban bízhatunk, hogy egy erős lökéstől elindul a tiltakozó hullám, amelytől összeomlik az óriásira duzzasztott önkényuralmi tákolmány, amely a feltevésünk, vagyis inkább a reményeink szerint agyaglábakon áll. (…) Nem azt akarjuk, hogy a bandájuk egy kevésbé rossz figurája örökölje meg a hatalmat!” 

Emma hezitál, de muszáj rájönnie, hogy így, a regény vége felé ő már Way Simon inkarnációja, helyette kell cselekednie. A tüntetésen gyújtó hangú beszédet produkál, s igen élvezi, amikor az elszánt tömeg a magasba emeli.

Az utolsó oldalakon Prády kabinetfőnök éppen orális aktust hajt végre titkárnőjén, miközben fegyelmezett köztisztviselőként azért a híreket is figyeli. Látja, hogy a tévé képernyőjén Debor Emma jő elszántan, feldühödött tömegek élén. 

Az irányregény beteljesedett, lehet tapsikolni. 

(Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)