Máthé Áron
Máthé Áron történész

Magyar Golgota – magyar Feltámadás

„Az igaz ügy örökre veszve nem lehet.” (Görgey Artúr, 1849. augusztus 11.)

1849 őszén a magyarok személyes ügyként siratták a szabadságharc leverését. A pártviszályoktól, egyéni ambícióktól, és főként a közel-külföld, vagyis Bécs lenéző elnyomásától szenvedő nemzet nagy pillanata volt az 1848 őszén kezdődő szabadságharc.

Nyugodtan lehetünk pongyolák, és mondhatjuk: össznépi vállalkozás volt. Ugyanis a Pozsonyban ülésező utolsó reformkori országgyűlés 1848. március 18-án (három nappal a Pest-Budai forradalom után) felmentette úrbéres szolgáltatásai alól a jobbágyságot, és a volt jobbágy tulajdonába adta az úrbéresként és úrbérpótló szerződés alapján birtokolt földbirtok-állományt, vagyis a jobbágytelkeket. A földbirtokosok kárpótlását az államkincstár terhére rendelték el. Ezzel még az április törvények előtt sikerült a nemzeti mozgalomnak komoly tömegbázist szerveznie.

És másfél évvel később, úgy tűnt, hogy hiábavaló volt ez a nagy erőfeszítés. A nemzeti és népi felemelkedés útja elzáródott, a közös harc rossz véget ért. A Habsburg-rezsim a tizenhárom vértanú kivégzésével azonban öngólt lőtt. Rövidlátásuk sikeresen sűrítette egy pontba a magyar tragédiát és emelte szinte bibliai magasságokba. „Őt [Damjanichot] miután Vécsey gróf is követte, a borzasztó spectaculum megszűnt, vagyis inkább csak most tűnt fel egy borzasztó, szívet repesztő látomány.  Kilenc oszlopon, kilenc tábornok, velők annyi család öröme örökre eltemetve." – írta az aradi ferences kolostor naplójába a rendház szerzetes főnöke, aki a tábornokokat utolsó útjukra kísérte.

Ez volt a 19. század magyar Golgotája.

Az aradi vértanúk emlékére állított Szabadság-szobor Aradon.
Az aradi vértanúk emlékére állított Szabadság-szobor Aradon.

Csakhogy a magyar nemzet nem tett le a céljairól. Még a világosi fegyverletétel előtt Kossuth azt írta, hogy: „nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harczát siker reményével folytathassuk.” De hamarosan kiderült, hogy ezt mindenki úgy érti, hogy ugyan pillanatnyilag nem lehet fegyverrel harcolni, viszont a fennálló helyzetet ideiglenesnek kell tekinteni. Magyarország beolvasztását a Birodalomba mindenki egy átmeneti állapotnak fogta fel, és ugyan nem rövid idő alatt, de két évtized múlva kiderült, hogy a magyaroknak volt igazuk.

1867-ben lett nyilvánvalóvá, hogy ésszerű kompromisszummal ki lehet jönni a vereségből. Bár Deák Ferenc után nem akadt hozzá mérhető, nagy formátumú politikus, aki a kiegyezést tovább tudta volna fejleszteni, ez a konstrukció mégiscsak a magyarok talpra állását, a nemzet politikai feltámadását jelképezte.

És mi a helyzet a mögöttünk hagyott, sötét huszadik századdal? Tanulságos, ha röviden megnézzük a kivégzések helyszínén, Aradon 1890-ben felavatott Magyar Szabadság emlékmű sorsát. A trianoni békediktátum és koncepciós ítélet után 1923-ban az Aradot megszálló és bekebelező románok azután bedeszkázták a szobor-kompozíciót, és két év múlva a Bratianu-kormány rendeletére el is távolították. Tulajdonképpen az egész huszadik századot elfelejtve, utóbb már a várárokban hányódva töltötték a Magyar Szabadság emlékművének szobrai – köztük a főalak Hungária, illetve a Harckészség, az Áldozatkészség és az Ébredő Szabadság alakjai. Végül is 1999-ben nyílt lehetőség a kompozíció restaurálására, utána 2004-ben a román kormány jóváhagyta, hogy az emlékművet ismét felállítsák. Bár időről-időre kisebb rongálások érik, és vele szemben Avram Iancu és társainak szobrai helyezkednek el, a Magyar Szabadság emlékműve mégiscsak áll. Makacsul és a történelemmel dacolva.

Az aradi bitófák arra intenek minket: ne hagyjuk, hogy az áldozatok hiábavalók legyenek!

(Kép forrása: MTI/Czeglédi Zsolt)