Mába érő történelem

(Baloldali összefogás 2014-ben.) 

Horn Gyula a hatalmi stabilitás igényével indokolja a koalíciót. Kétségtelen: az 54 százaléknál a koalíciós 72 százalék több. Több, de stratégiailag nem stabilabb. Hiszen saját pártjának vezetésén belül ezzel tovább erősíti a liberálisokat, noha ő maga nem tartozik közéjük.  

Márpedig azok alig leplezetten, nem a szocialisták, hanem a koalíciós partner kottájából politizálnak. Talán múltjuk kompenzációjaként, talán a szabad demokraták vélelmezett szellemi fölénye miatt ezek a politikusok mintegy felettes énüknek tekintik az SZDSZ-t, klasszikus kifejezéssel szólva ők az MSZP „kripto-szabad demokratái”. Olykor persze nyíltan ki is mondják, hogy a jövő útja a liberalizmus és a szociáldemokrácia megbonthatatlan, örök barátsága.

Csakhogy az SZDSZ időközben minden korábbi szociális érzékenységét levetkőzi, marginalizálja erre fogékony személyiségeit, szabadságfilozófiája a neoliberális gazdaságfilozófia „sugárútjába” torkollik. Ellentmondást nem tűrően jelentik ki, hogy a korszerűség nem más, mint a neoliberális gazdaságpolitika kompromisszumok nélküli kormányzati érvényre juttatása, mindenekelőtt a privatizáció célzott felpörgetése. Arra számítanak, hogy a poraiból feltámadó MSZP – élén a liberális vezetéssel, amelyet ők majd folyamatosan ebbe a „jó irányba” noszogatnak – kellő tömegű társadalmi bázissal rendelkezik ahhoz, hogy megvalósítsa forgatókönyvüket, amelynek kivitelezéséhez az SZDSZ önmagában nem elégséges. Mint hajónak a masszív tőkesúlyra, a szabad demokratáknak úgy van szükségük az MSZP-re, hogy  felszínen maradjanak a társadalom háborgó tengerén  Némi joggal vélik úgy, hogy ők, mint a neoliberális ész felkent képviselői félszavakból is értik egymást a szegényeket csupán verbálisan, de a gazdagok érdekeit ténylegesen megjelenítő nómenklatúra-burzsoáziával, hiszen a kultúrharcban is egyazon oldalon állnak. Nyugodtan előírhatják hát nekik, mi a teendő. Most az a történelmi lecke, hogy a neoliberalizmust erősítsétek.   

Horn pedig ha félszívűen is, de teljesíti az előírt „leckét”. A Bokros-csomag hatására a társadalom helyzete tovább romlik, s a nadrágszíj épp azok torkára tekeredik, akik már amúgy is szorongatott helyzetben vannak. A makrogazdasági egyensúly neoliberális kikényszerítésének ára azokra hárul, akik a legkevésbé képesek védekezni. Fel sem merül, hogy a gazdasági egyensúly terheit igazságosabb közteherviseléssel kellene megosztani. Horn jószerivel egyetlen baloldali intézkedése, a nyugdíjasok ingyenes tömegközlekedésének biztosítása – bár erősíti a kormányfő baloldali imázsát – aligha ellensúlyozhatja a tömegekre zúduló sanyarúságokat. Nem csoda, hogy a társadalom a „sugárutat” egyértelműen zsákutcának érzékeli, s meg is bünteti érte a szabad demokratákat.

1998-ban Hornék el is veszítik a választásokat. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy a privatizáció, deregularizáció, liberalizáció Bermuda-háromszögében egyre gyorsabban tűnik el a baloldaliság.

De a legnagyobb baj az, hogy máig keresik.