Lehetne egy harmaddal több?

Azért hiányos a magyar kapitalizmus, mert a fogyasztói vágy felébresztése és fenntartása gyerekcipőben jár. Nem a reklámok szintjén, hanem a kereskedelemben és a szolgáltatásban. Amikor vásárolunk, fogyasztunk.

A kisboltban, ahol vásárolni szoktam, az egyik nap közölték, hogy nincs a kedvencem, a sajtos kifli. Jól fogy? – kérdeztem. Igen, válaszolták. Akkor miért nem gyártanak többet belőle? Nem tudom, tárja szét a kezét az eladó. Miért nem kerestek másik gyártót? – kérdeztem tovább. Hát, tudod, tizenöt éve velük dolgozunk, meg olyan nehéz mást találni, meg az újnál sem biztos a minőség, meg ki tudja.

Ez a magyar kapitalizmus, huszonöt évvel a rendszerváltás után is.

Gyerekkoromban belém égett, mert a Magyar Rádió gyakran játszotta Zorán számát, amelyben az áll, hogy „langyos a sör, de nekünk így is jó”.

Ma már tudom, Zorán (és a szerzők: Presser és Dusán) a magyar néplélek lényegét ragadták meg, függetlenül attól, hogy a „langyos szocializmus” építéséről vagy a „langyos kapitalizmus” működtetéséről beszélünk.

A pék nem garantálja, nem tudja garantálni, hogy minden nap legyártja a sajtos kiflit, a kisbolt nem keres másik beszállítót, én pedig beletörődöm, hogy még mindig egy olyan országban élek, ahol a sajtos kifli nem mindig elérhető a közeli kisboltban. Sőt, még csak rendszer sincs abban, hogy mikor érhető el. Próbálkozni kell, érdeklődni, mint a szocializmusban.

Ez továbbra is egyfajta hiánygazdálkodás. A kapitalizmus lényegével való hiánygazdálkodás. Párizsról mindenki azt meséli, az ember a munkából hazamenet megtalálja a kedvenc kis pékségét, ahol finom, friss bagettet tud venni estére vagy másnap reggelre. Mi itt Magyarországon arra gondolunk, milyen jó, hogy ott a nagy multik nem vásárolták fel a várost, minden kis bolt megél. Képzeljük el, holnaptól be lennének tiltva a multik Magyarországon. Hány pékség szökkenne szárba?

Szerintem nem az a verseny alakulna ki, amelyben mindenki küzd, hogy a növekvő keresletet kielégítse; nem szökkennének szárba a konkurensek; nem élesedne a piaci verseny.  

A plázák a legélesebb piaci helyzetet teremtik. Magas bérleti díjért adják ki a területet, kíméletlen könyörtelenséggel válnak meg a rosszul fizető bérlőktől, vagy emelnek árakat még magasabbra, ha úgy látják: van, aki megfizeti. Az ember azt várná, hogy a bolt és butik tulajdonosok kommunikációs tréningeket tartanak az alkalmazottaknak arról, hogyan nem szabad elriasztani a vevőt. Hogy éles harc folyik a vevők megtartásáért. Az odaszoktatásért.

(Fotó: MTI/Czimbal Gyula)

Hát egy frászt. Undok, érdektelen eladók, kommunikációképtelen módon kezelik a betérő embereket, s tök mindegy, hogy 2 ezer forintos pólót, vagy 20 ezer forintos pólót árulnak. Sok pénzért is csak ugyanazt az erőtlen, érdektelen kapitalizmust kapjuk. Mintha egy munkatáborban járnánk, ahol kényszerből összezsúfoltak sok szerencsétlent, úgy kezelik az eladók a vevőket.

Amikor szóvá teszem, hogy a pénzem, a vásárlásom tartja fent a boltot, s a munkáját is elveszíthetik, ha így szolgál ki, az eladók agymosott arccal és kábult tekintettel néznek rám, nem is értve, mit beszélek.

Egy kertészetben kellett a minap vásárolnom. Hamar kiderült, hogy sokféle virágföld van és fél órát is bolyonghatnék, mire megtalálom, amit keresek. Egy eladóhoz fordultam, hogy segítsen földet keresni. Mint egy Mars-lakóra, úgy nézett rám. Hát ezt mindenki tudja, ez volt a tekintetében. Én meg torzónak éreztem magamat, hogy még ezt sem tudom. Aztán segített – de azért a mozdulataiban benne volt az, hogy némi szívességet is hozzátesz a közreműködéséhez.

Ne segítsen! Ne tegyen gesztust! Ne alázzon meg, s ne nézzen le! Ne tekintse zavarásnak, ha megszólítom, s ne öntse rám, hogy milyen napja van! A pincér, az eladó a kompetenciáját árulja, hiszen én is be tudok menni a konyhába, a raktárba, kiválasztani azt, amit szeretnék. Igaz, több ideig tartana, s hamarosan minden mindennel összekeveredne.

Az eladó, a pincér inkább ösztönözzön a pénzköltésre! Tegye élménnyé a vásárlást! Szerettesse meg velem a boltot, az éttermet, hogy visszatérjek!

A piacból él. Én vagyok a piac. Nem az emberek általában. Tőlem függ. Meg a másik vásárlótól. Egyenként vásárlunk, nem csoportosan.

A piac nem arról szól, hogy majd valaki elintézi a dolgokat.  A piac nem csak személytelen, hanem nagyon is személyes intézmény. A piac arról szól, hogy az egyén hozzátehet valamilyen értéket az áruhoz. Ki a minőségi termelésben, ki a minőségi eladásban. Mindkettő fontos.

És akkor a vásárlók is megbecsült egyéniségnek érzik majd magukat, s többet vásárolnak majd.

Aki ezt nem érti, az a piacot nem érti. Aki a piacot nem érti, az nem lehet a liberális piacgazdaság értő híve. És akkor alkotórésze lesz az illiberális társadalomnak, amely simán elfogadja az illiberális politikai berendezkedést.  

Magyarországon gyakran mondjuk, fejétől bűzlik a hal. Nem, szerintem a talpától. Attól a sok ’zembertől – eladó és tulajdonos –, aki simán eladja a langyos sört a vevőknek és nem jut eszébe, hogy közben a saját zsebét rövidíti meg. Így éljük fel a potenciális növekedési lehetőségeinket.