Galló Béla
Galló Béla politológus

Könnyű pénzek

Ne firtassuk, mi állhat az Európai Unió legújabb korrupciós botrányának hátterében. Lehet, hogy gazdasági, lehet, hogy politikai számítás. Valószínűleg ez is, az is, megspékelve némi titkosszolgálati segédlettel. Volt már ilyen, s ha az uniós struktúrák nem változnak, minden bizonnyal lesz is.

Mert ami a botrányokat időről-időre lehetővé teszi, az a struktúra.

Szervezetszociológiai képződményként, a legtöbb intézményhez hasonlóan, az EU is alkalmas az üzemszerű  korrupcióra – története beszédesen bizonyítja ezt.

Folyamatosan testületi vetélkedést folytató három fő aktora közül (a Bíróságot most ne vegyük ide) legkevésbé az Európai Tanács gyanítható korrupcióval, legalábbis közvetlenül. Annak tagjai von Haus aus demokratikusan választott nemzeti politikusok, viszonylag átlátható, szabályozottan ellenőrizhető vagyongyarapodási mechanizmusokkal. Minél messzebbre tekintünk vissza az időben, a korrupció annál elképzelhetetlenebb. De Gaulle-ról, Mitterand-ról, Kohlról, Brandtról, Schmidtről blaszfémia lett volna akárcsak feltételezni is, hogy valahol a multi-cégek magasságában megkenhetik őket. Kései kollégáikról sem szívesen gondolunk ilyet, a Tanács mindmáig olyan intézmény, amelyben a politikusoknak nemzeti választóik figyelő tekintete előtt elvileg nemzetelvűen kell politizálniuk. Más kérdés, hogy a Tanács kormányfői közül ma már sokan – úgymond áttételesen – a globális cégérdekeket részesítik előnyben, ezt tekintik saját „nemzeti” politikájuk lényegének. Hogy aztán az efféle áttételesség korrupció-e, azt majd a választóik döntik el.

A belga rendőrség által 2022. december 14-én közreadott fotó a közel 1,5 millió euróról (több, mint 600 millió forint) amelyet a brüsszeli régióban folytatott házkutatások során az EP szocialista alelnökét érintő korrupciós ügyben foglaltak le.


S láttunk már olyan kormányfőt, aki miután az Európai Bizottság biztosa lett, megalapozott gyanúba keveredett, egyáltalán nem is áttételesen, hanem közvetlenül. Edith Cresson, francia ex-miniszterelnök asszony, kulturális biztosként vitt ügyleteinek feltárt eseteiből akkora botrány kerekedett, hogy 1999 márciusában az egész Bizottság, élén Jacques Santer elnökkel kollektív lemondásra kényszerült. Az Európai Parlament a vizsgálatokat szakértőkre bízta, akik megállapították, hogy „a politikai tisztségviselők elveszítették az irányításuk alá helyezett apparátusok feletti ellenőrzést…, súlyos felelősség terheli mind az egyes biztosokat, mind testületüket, az EU Bizottságát…, mert felelősségérzetük szétmállott a hivatali hierarchiában…, márpedig a felelősségérzet lényeges, a demokrácia leglényegesebb megnyilvánulása, melynek jelen kell lennie, legelsősorban a biztosokban és testületükben, lévén a felelősség elhanyagolása, kiüresedése roppant veszélyes.” Ezek után Santerék vették a kalapjukat, és hamarosan új Bizottság alakult. S ettől fogva az új tagok immár bizonyára a fokozott felelősség jegyében tevékenykedtek, amint arra, többek közt, Stella Kyriakides, Dimitrisz Avramopulosz és a mai elnök, Ursula von der Leyen példái is világosan utalnak...

Az Európai Parlament 1999-ben tehát megfegyelmezte az Európai Bizottságot, most azonban megfordult a dolog. A Parlament – úgymond a „legszabadabb”, a „legkevésbé bürokratizált” uniós intézmény, amely persze a választóitól is kellő távolságban van – laza, sőt fölöttébb laza belső szabályozásokkal bír. Az intézményes lobbizás mellett jól megférnek benne a szürke „befolyásolások”, az ilyen-olyan „szívességek”, nem beszélve a kívülről dotált politikai nyomásgyakorlások gyomorforgató műveleteiről az úgynevezett renitens országokkal szemben. Szóval parlamenternek lenni – tisztelet a tiszteletreméltó kivételeknek – egész jó üzleti vállalkozás Brüsszelben, mert  folyamatosan a könnyű pénzek csábos ígéretét hordozza.

Még nyitott kérdés, ki mennyit, miért, kitől és hogyan. És persze hányan? De amíg nincs verdikt, addig éljenek az ártatlanok.

Csak egy biztos. Legelőször az Európai Parlamentet kellene – éppen az Európai Unió érdekében – radikálisan megreformálni. Lehetőleg mielőbb.

A hitelvesztés ugyanis gyors lefolyású, ragályos, halálos politikai nyavalya.        

Fotó: MTI/EPA