Külön 2015.

Tájkép csata után: a baloldali ellenzék pártjai – 1. rész

Nem folytatja együttműködését az Együtt és a Párbeszéd Magyarországért (PM). Utóbbi érvelésében hangsúlyozza, hogy a kooperáció a választásokra szólt, egyúttal az aktív politizálástól visszavonult Bajnai már a választási szövetségkötés elején is tisztában volt ezzel – így a posztbajnaista „aktuális” Együttet nem érhette váratlanul a bejelentés.


2014 késő őszéig (!) az Együtt története az integrációtól a dezintegráció felé haladás históriája. Még javában zajlott a Bajnai-Mesterházy intézményesült előválasztás nélküli miniszterelnök-jelölti (elő)választás, amikor már a Szolidaritás különállása és önálló politizálásra való hajlandósága állandóan napirenden volt. Ez a mai napig nem változott, folyamatosan vissza-visszatér az innen-onnan jövő sajtó-spinelések során. Például a legutóbbi, a Szolidaritás amerikai kitiltási botrány kapcsán rendezett lánchídi, közlekedési dugóba fulladt lezáró akciójának kritikus percepciója kapcsán Juhász Péter így nyilatkozott: „A Szolidaritás nem része az Együttnek, hanem egy önálló civil szervezet, amellyel stratégiai megállapodásunk volt közös cselekvésekre, szintén a választásokig.” Adódhat a kérdés, hogy akkor ennek tükrében, mennyiben beszélhetünk egy kikezdhetetlen, egységes politikai entitásról. Nem költői a kérdés.

Az Együtt a PM távozásával nehéz helyzetbe került (ez fordítva is igaz): amennyiben a Szolidaritás is kiválna, úgy Bajnai, a PM, majd pedig a Szolidaritás távozásával az Együtt sokkal inkább az entrópia történetét mutatná fel, mintsem egy integratív párttét. A Szolidaritás esetleges további önállósága viszont lehet, hogy leginkább a Szolidaritás helyzetét nehezítené meg.

Utóbbi mozgalom kezdeti D-Day korabeli indulásához képest ugyanis de facto megszűnt. A Szolidaritás szervezeti ereje és beágyazottsága egyre inkább mítosz, mobilizációs energiája összemérhetetlen korábbi „énjéhez” képest. Ma kevés szervezeti, politikai és professzionális jelét látni annak, hogy a „klasszik” munka világának megszólítására egy önálló Szolidaritás képes lenne. A régi Szolidaritás egy mítosz, az új Szolidaritás pedig nincs. Ami van, az a választási piacon mozgó immáron négy baloldali párt és egy pártokon kívül szerveződő civil protestmassza.

Az ellenzéket illetően a különbség 2010-hez képest csak a pártok számában van. Folytatódik ugyanaz vagy kezdődik valami más? Még ők se tudják.