Kié legyen a bank?

Ha a gazdaság egy hullámvasút, akkor a külföldi tulajdoni többség növeli a kilengéseket és azok meredekségét, a hazai pedig inkább csökkenti azokat.

Előző, a témával foglalkozó írásunkban arról volt szó, hogy 2008 után a hazai leánybankok feltőkésítése párhuzamosan zajlott a vállalati hitelezés csökkenésével és a bankok a megváltozott körülmények hatására hitelezés helyett inkább kockázatmentes jegybanki betétekben tartották pénzüket.

Nemzetközi összehasonlításban nézve Magyarországon különösen súlyossá vált a hitelszűke – 2010-től a vállalati hitelezés (GDP-arányosan) jobban elmaradt a trendjétől mint az eurózónában (miközben a bankrendszer korábban világszinten is magas, 20 százalékos átlagos tőkemegtérülésű volt). Az EU-hoz 2004-ben és 2007-ben csatlakozott közép-európai országokat nézve csak Magyarországon és a Baltikumban csökkent 2009-től 2013-ig minden évben a vállalati hitelállomány. Persze nem csak Magyarország került nehéz helyzetbe – a kelet-európai és közép-ázsiai térség a válság előtti rendkívüli növekedés után aránytalanul nagy hitelszűküléssel szembesült.


Mik voltak az ide vezető okok? Az elterjedt nézet szerint a Nyugat-Európával kialakult szoros gazdasági és pénzügyi kapcsolatok – a határokon átívelő, rövid távú nagybani finanszírozás volatilitásával és a bankolás szabályozási hiányosságaival illetve a külföldi bankok bankszektoron belüli szokatlanul nagy részesedésével együtt. Ez utóbbi bennünket különös mód érintett. A hazai bankszektor emellett a kétezres években a költségalapú verseny helyett fokozatosan a kockázatalapú versenyre tért át – devizahitelezéssel, a jövedelemvizsgálat elhagyásával és ezek jól ismert következményeivel. Emlékezzünk az egyik bank reklámjára, ahol a hitelkérő többször is belekezdene havi jövedelmének ismertetésébe, mire a banki ügyintéző, "po-po-po-po" befogja a fülét.

Ez a múlt. A rendszert át kell alakítani, és ennek két fő iránya lehet: a szabályozás és a tulajdoni viszonyok átalakítása. Előbbi szükségessége egyértelmű, utóbbi viszont koránt sem az. Vajon a kettő egymás kiegészítője, vagy csak jó szabályozásra van szükség? Kié legyen tehát a bank?

A külföldi tulajdonlás hátrányait a magyar gazdaság megtapasztalta: fellendülések esetén túlzott kockázatvállalási verseny alakul ki, majd amikor jön a válság, akkor a hitelezés drasztikusan visszaesik. Viszont a hazai (nem pedig állami) tulajdon túlsúlya sem recept a biztos sikerre. Igaz ugyan, hogy amikor a gazdaság növekszik, akkor a bankok kevésbé kockázatvállalók és válság esetén sem függenek a hazai bankrendszer forrásai és hitelezése a külföldi anyabankok helyzetétől, de a függetlenségnek ára van, ez pedig a tőke és likviditás esetleges „hiánya”.

(MTI Fotó: Kovács Tamás)

A közgazdászok ennek megfelelően ellentétes eredményekre jutnak a tulajdonviszonyok hatásainak vizsgálatakor. Egyes elemzések szerint az állami irányítás alacsonyabb növekedést és termelékenységet okozhat, mások szerint a hazai tulajdonú bankrendszer viszont simítja a gazdasági ingadozásokat és hosszú távon nagyobb növekedéshez vezethet. Hozzátennénk, hogy Magyarországon az állami tulajdonlás nem cél, hanem eszköz, a hazai tulajdonba vétel rövid távú eszköze – a megvásárolt bankokat később hazai szereplőknek adják el.

Érdekes Coleman és Feler 2014-es tanulmánya, melyben azt állapították meg, hogy a brazil gazdaságot az állami bankok mentették meg a recessziótól, melyek a válság idején több hitelt nyújtottak, ellensúlyozva a magánszektor csökkenő hitelkínálatát. Ebben az időszakban a szerzők nem találtak bizonyítékot arra, hogy a kormányzati bankok politikailag célzottan hiteleztek volna vagy rontották volna a termelékenység alakulását (a hosszú távú hatásokat még nehéz felmérni).

A fenti érvek vezették a magyar gazdaságpolitikai döntéshozókat, amikor a bankrendszer tulajdonviszonyainak megváltoztatásába fogtak. Korábban, ahogy az alábbi ábrán látható, a magyar bankrendszerben – a posztszovjet térség számos államához hasonlóan – a nyugat-európaihoz viszonyítva meglehetősen alacsony volt a hazai tulajdon aránya. A Budapest Bank megvásárlásával a kitűzött 50%-os hazai tulajdonhányadra vonatkozó célt sikerült elérni,  ami egyébként 2012-ben az EU15-ök átlaga volt. Ráadásul úgy, hogy a fejlett országokban jóval nagyobb a hazai tulajdonhányad.

Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a tulajdonláshoz hasonlóan fontos kérdés az intézmények minősége vagy éppen a finanszírozási modellek milyensége – mivel a külföldi forrásoktól való függés és a külföldi tulajdon két különböző dolog. Biztosak lehetünk abban, hogy jó intézmények és szabályozás nélkül mindegy, hogy a bank külföldi, hazai, állami vagy magánkézben van, mivel a piackudarcok bárhol és bármikor megjelenhetnek (gondoljunk a Wall Street-Washington frigyre, melynek az adófizetők viselték a költségeit).

Ha azonban a szabályozás megfelelő, akkor valószínű, hogy a hazai tulajdonhányad növekedése jótékonyan hat a gazdasági ciklusokra. Másként fogalmazva, ha a gazdaság egy hullámvasút, akkor a külföldi tulajdoni többség növeli a kilengéseket és azok meredekségét, a hazai pedig inkább csökkenti azokat. Ha nem is jutunk hirtelen nagyon magasra, nagyot zuhanni sem fogunk – kiszámíthatóbb lesz a pálya és a gyomor émelygésünk is elmúlik.

A bejegyzés György László és Oláh Dániel közös írása.