Ki nyerhet a klímapánikon?
Miközben a gazdasági viharfelhőkről sem Brüsszel, sem Berlin nem beszél nyilvánosan, a közbeszéden eluralkodott egy hosszabb kifutású téma, mégpedig a klímavédelem, a széndioxid-kibocsátás csökkentése, az európai gazdaság bezöldítése.
A brüsszeli és berlini vezetők terelése több szempontból is racionális lehetne: el akarják kerülni, hogy a válság önbeteljesítő jóslatként a vártnál előbb megérkezzen; valós cselekvési terv híján egy új „nagy képet” festenek a klímakataklizmával, melyet a választók nézhetnek, amíg a teremből szépen lassan elfogy az oxigén; és persze elképzelhető, hogy a fiókban ott lapul az aduász, mely egyszerre jelent választ a klímapolitika problémáira és a gazdasági gondokra.
Miről is van szó?
A német gazdaság, ennek kihatásaként pedig az EU egésze is versenyhátrányba került a globális vetélytársakhoz (USA, Kína, Kelet- és Délkelet-Ázsia) képest, aminek fő okát a technológiai újításokra fókuszáló gazdasági ágak gyenge teljesítményében vélik egyre többen felfedezni. Vagyis, az EU-nak nincsen Google-je, nincsen Facebookja, Amazonja, Alibabája, Huawei-e, de még PR-világbajnok Teslája sem, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az európai gazdaság versenyképességének javításához tehát szükség van az innováció serkentésére, amiben a kormányokra döntő felelősség hárul. Ciklikusan megfigyelhető jelenség, hogy a technológiaváltások, innovációs forradalmak ritkán jelentkeznek spontán piacgazdasági evolúcióként, a legtöbbször fejlesztő államok játszanak ezekben kulcsszerepet szakpolitikai célok kijelölésén, a szabályozói környezet célzott átalakításán és az innováció állami támogatásán keresztül.
A német felfogásban a radikálisabb klímavállalások fakadhatnak abból a felismerésből, hogy a klímabarát, zöldnek csomagolt technológiák a közeljövő húzóágazatai lehetnek, a szabályozói környezet szigorítása tehát e forradalom előtt álló szektorokba terelhetné az európai tőkét, serkentve az innovációt, ezáltal pedig az eurózóna kitörését a lassú vagy zéró növekedés csapdájából. Nem véletlen, hogy 2018 januárjában a német gyáriparosok szövetsége (BDI) által készíttetett tanulmány szerint egy határozottan klímabarát politika, amely erős vállalást tesz a széndioxid-kibocsátás csökkentésére, pozitív hatással lenne a német gazdaságra és iparra.
De mit mutatnak az eddigi tapasztalatok?
Németország autentikus élményekkel rendelkezik az erőltetett kormányzati gazdaságszabályozás terén, és ezek bizony nem adnak okot optimizmusra. 2010-ben, a fukusimai nukleáris balesetet követően Angela Merkel döntése nyomán pörgették fel az „Energiewende” folyamatát, vagyis a német gazdaság átállítását megújuló energiaforrásokra. A klímapolitikai eredmények ismertek: nemcsak a fekete-, de a barnaszén- és lignit-tüzelésű erőműveket is ki kellett nyitni a kieső kapacitások pótlására, melyre a szél- és napenergia képtelen. A németek ma tehát tőzegnek és virágföldnek megfelelő energiahatékonyságú anyagokat égetnek el millió tonnányi mennyiségben ahelyett, hogy az ehhez képest csúcstechnológiát képviselő nukleáris ágazatba fektettek volna, miközben a széndioxid-kibocsátás jottányit sem csökkent az elmúlt 9 év során.
A gazdasági mérleg hasonlóan szomorú képet mutat: a nukleáris energiatermelő kapacitások erőltetett ütemű kivezetését célként kitűző politika a belföldi kereslet felpörgetésével akár újabb lendületet adhatott volna a világ akkori éllovasának számító német napelem-gyártásnak. Ehhez képest az utolsó jelentős német szolárpanel-gyártó vállalat 2017-ben adta át a helyét végleg a kínai konkurenciának. Mindeközben a német állam „nemzetközi fejlesztéspolitika” keretében alacsony kamatozású hiteleken keresztül bizonyíthatóan és közvetlenül hozzájárult az otthon is államilag dotált kínai napelemgyártó cégek felemelkedéséhez, vagyis a német adófizetők pénzének közreműködésével sikerült kiszorítani a technológia-intenzív, innovatív német ipari cégeket a globálisan is jelentős méretű német belső piacról. Ez a történet a „lábon lőtte magát” szótári definíciója lehetne, mely a dízelbotrány német kezelésében is tetten érhető.
Tartanunk kell attól, hogy Berlin és Brüsszel ma hasonló utat készül bejárni a gazdaság bezöldítésével: újabb versenypályát nyitnak az EU-n belül, melyről azután a globális versenytársak szorítják majd ki az európai vállalkozásokat.
A világ más részeihez képest sokkal inkább önkorlátozó klímavállalások jelentik a szabályozói környezetet, mely kikényszeríthetné a technológiaváltást – ha az üzleti láb és a fejlesztő állam tőkeereje is elvégzi a saját feladatát. Ez utóbbi kettő viszont rendkívül gyenge lábakon áll. A szinte rögeszmésen restriktív német költségvetési politika nem lesz képes milliárdszámra önteni az eurót a zöldtechnológiai forradalomba, és az uniós túlszabályozással alulmarad majd a patrióta kínai vagy amerikai gazdaságfejlesztéssel szemben. Ami pedig a zöldipari (greentech, cleantech stb.) óriásvállalatok versenyét illeti, Európa ebben is le van maradva amerikai, kínai, japán, dél-koreai és szingapúri versenytársaihoz képest. A feltörekvő (startup) vállalkozások persze jelentenének némi reményt, ezekből ugyanis éppen Skandináviában és Németországban találunk viszonylag sokat. A problémát e téren az jelenti, hogy a tengerentúli és kínai technológiai óriások (Amazon, Google, Apple, Facebook, Huawei, Alibaba, WeChat stb.) a nyugat-európai pangás idején szabad pénztartalékok hegyeit halmozták fel, amiből módszeresen felvásárolnak minden, bizonyos méretet elért európai techcéget, előre internalizálva a jövőbeni konkurenciát.
A fentiek tükrében csalfa reménynek tűnik, hogy a klímaváltozással szembeni harc gazdasági lábát képező szektorok felvirágzása jelenti majd a kiutat egy újabb európai válságból. A tapasztalatok szerint tényleg várható, hogy gazdasági lehetőségeket teremt az európai klímavédelem – csak éppen nem az európai vállalkozások számára.
(Kép forrása itt.)