Máthé Áron
Máthé Áron történész

Ki gerjeszti a migrációs válságot?

Három évvel ezelőtt, 2015 nyarán kezdett körvonalazódni, hogy mégis létezik olyan, hogy migrációs válság. Először érdekes módon a létét is tagadták, utána meg beismerték, hogy hát igen, létezik, de természetesen nem migrációs, hanem menekült-válság.

Érdekes ez a logika: amikor kiderül, hogy nem menekültválság, hanem migrációs, akkor meg az az érv bukkan fel, hogy hát mit tegyünk, ez egy elemi csapás, ez van, ez úgyis lesz, minek ellene küzdeni. Mindeközben a tömegesen megjelenő agysebészek, atomfizikusok és társaik valóban válságot gerjesztettek. Annyira, hogy most már nem csak az Európai Unió, hanem a NATO csúcstalálkozóinak is lassan ez lesz a fő és visszatérő témája. Az Unió közmondásos tehetetlensége, az uniós szervek átláthatatlan mechanizmusai – vagyis az intézmények – pedig lényegében jó hosszú távra konzerválni látszanak ezt a válságot.

A kérdés azonban az, hogy vajon miért nem „menekül” – migrál – senki mondjuk Szaúd-Arábiába? Vagy az Öböl-menti olajkirályságokba? Sőt, akár Japánba, vagy Ausztráliába?


A válasz nagyon egyszerű: azért, mert ott senki nem várja őket tárt karokkal. Arrafelé senki nem mond olyasmit, hogy „Wir schaffen das”. Nem azért, mintha nem lennének képesek a kollektív öngyilkossági kísérletre, csak éppen fájdalmas és pocsék szórakozásnak gondolják azt. Senki nem hívja őket oda, és az ilyenformán érkezőket bizony keményen szankcionálják.

Visszatérő eleme a migrációs válsággal foglalkozó értekezleteknek az az axiómaként kezelt kiindulópont, miszerint Európának segítenie kell. De hogy kin, miért és hogyan – mindez rejtély. Egymás után bukkannak fel az afrikai Marshall-tervet reklamáló csomagtervek, persze mind európai pénztárcákra bazírozva, a Soros-ötletbörze részeként. Ezek mögött azonban az a kimondatlan feltételezés áll, miszerint a Fekete-Afrika képtelen a saját sorsának az intézésére. Színtisztán baloldali ez a logika, miszerint a felelőtlen viselkedés hátrányait másoknak kell viselni – hiszen, tartja a neomarxista bölcsesség, az európai embernek azért van, mert a másiknak (mondjuk, az afrikainak) nincs. Ez önmagában hazugság, a kommunista alaptételből származik, miszerint a „tulajdon lopás”.

Az úgy meg különösen is működésképtelen ötlet, hogy Európa állja a számlát, közben meg Afrika tehetetlenkedik. Fizess ki, én meg azt csinálok, amit akarok – az eredeti Marshall-tervnek nem ez volt az alapelve, erre jó lenne emlékezni. Vagy van politikai része is az akciónak a gazdasági mellé, vagy nincs semmilyen része. Erre persze rögtön rávágnák, hogy ez nem más, mint újragyarmatosítás.

Úgyhogy sokkal  jobb és hasznosabb lenne, ha felmerülne, hogy vajon miért MUSZÁJ Európának segítenie? Miért nekünk kellene a vállunkra venni a fél világ gondjait? Lassan 60 éve nincsenek jelen európai hatalmak az afrikai földrészen, nincs hozzájuk közünk. A „segítés” imperatívusza ráadásul úgy fogalmazódik meg, hogy az Egyesült Államok évek óta lényegében hiábavaló háborút folytat Nyugat-Afrikában, és Kína pedig nekilátott kitermelni Afrika javait (nem bízva a véletlenre, a saját elítéltjeikkel dolgoztatnak a megbízhatatlan helyi munkaerő helyett). Cserében nem üveggyöngyöket, hanem Mao kis Vörös Könyvét osztogatják. A szovjetek által kidolgozott „nemzeti felszabadító mozgalmak” hagyatékaként pedig a fehér ember masszív gyűlölete maradt, megspékelve az európai értelmiség „nemes vadember” mítoszával. Ahhoz, hogy kitaláljuk, hogy mi lesz velünk, ha ezt ráengedjük Európára, nem kell Trumpnak lenni.

Európának önmagán kell segítenie, nem pedig másokon.

 

(Kép forrása itt.)