Ki cselez ki kit?

A kétharmad elvesztését kicselezni nem lehet, az új helyzetben nagyobb figyelem hárul a politikai háttéralkukra és hosszabb távon az alkotmánybírákra is.

Nem gondoltam, hogy erről a témáról kellene írni. A politika a veszprémi választásokat és a kétharmad elvesztését követően mégis úgy alakul, hogy a választott téma a következő néhány hétben bizonyosan – de lehet, hogy hosszabb távon is – meg fogja határozni a magyar közbeszédet.

Történt ugyanis, hogy a kormánypártok elvesztették kétharmados többségüket a parlamentben. Többen próbálták bemutatni, illetve növelni vagy kisebbíteni ennek jelentőségét, de eddig szerintem nem nagyon sikerült megragadni ennek a közjogi szempontból is jelentőséggel bíró új fejleménynek a lényeget.


Véleményem szerint az új szituáció úgy írható le, hogy a kétharmad elvesztése a kormánypártok számára komolyabb egyeztetési kötelezettséget jelent és taktikázási kényszerrel jár, míg az ellenzék egyes tagjai, bizonyos helyzetekben, a kormányzattal kötött informális, alkalmi koalíciók révén alkupozícióba tudnak kerülni.

Kétféle kétharmadot ismerünk. Erről én is írtam már korábban, még az újpesti és a veszprémi időközi választás előtt, amikor brutális félreértéseken vagy félremagyarázásokon alapuló hírek kezdtek megjelenni a kétharmad mibenlétét, számítási módját illetően. Alkotmányos berendezkedésünkben vannak olyan törvények, amelyek elfogadásához és/vagy módosításához az összes országgyűlési képviselő kétharmadának szavazata szükséges (úgynevezett nagykétharmad). Legfontosabbként ilyen maga az alkotmány – ami persze nem törvény, de ez most dogmatikai finomság. Alkotmányt módosítani tehát bizonyosan csak akkor lehet a jövőben, ha a kormánypárti frakció valamennyi tagján kívül valaki más még támogatja az indítványt. Ebből a szempontból semmi jelentősége a hiányzásnak, mindig ugyanannyi képviselő támogatása kell. Ugyanezen a logika mentén bizonyos közjogi tisztségviselők megválasztásához is az összes képviselő kétharmadának szavazata szükséges. Ilyen közjogi tisztségviselők például az alkotmánybírák. Mivel az egyik alkotmánybíró mandátuma lejárt, így ebben a parlamenti ülésszakban valószínűleg lesz az Országgyűlésben olyan döntési helyzet – még ha titkos szavazás útján is –, amelyhez minimum egy nem kormánypárti képviselő támogatása is szükséges.

Még egy kicsit bonyolultabb a képlet azon sarkalatosnak nevezett törvények esetén, amelyek csupán a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával fogadhatók el vagy módosíthatók (kiskétharmad). A kormányzás valódi lényegéhez leginkább ezek a törvények állnak közel, jóval közelebb, mint például az alkotmány. Amikor az új alkotmány elfogadásakor az alkotmányozók átszabták a kétharmados törvények rendszerét, sok szakértő figyelmeztetett, hogy a kétharmados törvények széles köre pártpolitikától függetlenül, egy kétharmados többséggel nem rendelkező Kormány esetén meg fogja nehezíteni a kormányzást. Nagyon nehéz erről egy-két mondatban minden szempontból körültekintőt mondani, de én úgy látom, hogy: (1) van valóságalapja ennek a veszélynek, (2) ezt már a rendszerváltozás utáni időszakban is érzékeltük, ugyanakkor (3) a helyzet jó politizálással akár kezelhető is, de (4) semmiképpen sem bénul meg teljesen a kormányzás – mint látni fogjuk.

A jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadával elfogadható vagy módosítható törvényeket tehát sarkalatos törvényeknek hívjuk. A sarkalatos törvények az önkormányzatoktól a sajtószabadságon át, az állampolgárságtól a bírósági rendszerig rendkívül sok tárgykört átfognak. Mondhatjuk úgy, hogy átszövik a magyar jogrendszer egészét. Egészen pontosan a magyar jogrendszer szövetének egyik legfontosabb és legvastagabb szálai.

A veszprémi választási vereség következtében az alapállás a sarkalatos törvények vonatkozásában is egyértelmű: ha valamennyi ellenzéki képviselő jelen van a szavazásnál, nem lehet pusztán kormánypárti szavazatokkal módosítani a törvényt. Minden más helyzet pedig az aktuális viszonyok függvényében ítélhető meg. Nagy általánosságban azt lehet jósolni, hogy a szimbolikus erejű, nagy politikai súlyú változtatásoknál vélhetően össze fog állni az ellenzék a kormánnyal szemben – persze csak akkor, ha politikai egyeztetés nem előzi meg a döntést –, és így nem fogják támogatni a sarkalatos törvények módosítására irányuló kormányzati vagy kormánypárti indítványokat. Ellenben a kisebb súlyú ügyeknél a nagyobb hiányzási arányok miatt a kormánytöbbség külső támogatás nélkül is „hozni tudja” a jelenlévő kétharmadot.

(Fotó: MTI/Máthé Zoltán)

Az elmúlt napokban felmerült még egy kérdés, tudniillik hogy ki tudják-e cselezni a kormánypártok a kétharmad elvesztését, és tudnak-e sima többséggel sarkalatos törvényt módosítani. Az egyszerű válasz az, hogy: nem. Ennek háttere viszonylag jól és pontosan az Index egyik cikkében olvasható. A lényeg az, hogy azt, hogy egy törvényben mely rendelkezések módosításához van szükség a kétharmadra, és melyek olyan technikai részletkérdések, amelyek sima többséggel is módosíthatók, végső soron az Alkotmánybíróság határozza meg. Az önkormányzati törvényben például a képviselő-testület hatásköre olyan fontos része a szabályozásnak, hogy az nem módosítható sima többséggel, ugyanakkor az a rendelkezés mondjuk, hogy hogyan kell hivatalosan elnevezni a polgármesteri hivatalt, bizonyosan nagyobb aggály nélkül megváltoztatható feles többséggel is. A gyakorlatban természetesen ennek megítélése lehet vita tárgya, de – még egyszer hangsúlyozom – az egyes felmerülő kérdések megoldásának kulcsa nem a kormánypárti képviselőknél, hanem az alkotmánybíráknál van. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy jelen pillanatban úgy látom, nincs kiforrott mércéje az alkotmánybíráknak ebben az ügyben. Az is igaz, hogy az új alkotmány elfogadása után ugyanis nem ez volt a legfontosabb közjogi sorskérdés.  Veszprém viszont ebben is változást hozott, és egy újabb témát szolgáltatott mind a tudományos élet, mind a politikafogyasztó közvélemény számára.

Egy dolog biztos: a kétharmadot kicselezni nem lehet, a kormánypártoknak most a saját maguk által felépített rendszert kell belakniuk és a mozgásteret a lehető legszélesebbre tágítaniuk. Ez bizonyosan fog feszültséget okozni, de a világ szeme az alkotmánybírákon van: ha ők egyértelmű és következetesen számonkérhető mércét alakítanak ki, az új berendezkedés az alkotmányosság és az kormányzóképesség szempontjából is élhető lehet.