Jön a Germany First?
Ahogy az amerikai-orosz proxi háború felgyorsítja a nemzetközi politika történéseit, úgy változik a hetven éve stabilnak hitt európai integrációs berendezkedés. Kelet-nyugat irányban a szuverenitás kérdése osztja meg a tagállamokat, míg észak-dél irányban a közös valuta. Arról mifelénk kevés szó esik, hogy az euró(adósság)zóna messze van a harmonikus valutaövezettől, az euró az északi országoknak kedvez, míg a déliek lassan már húsz éve stagnálnak és dezindusztrializálódnak. Egy megoldás az eurózóna kettévágása lenne egy északi és egy déli euróra, ahol az északi euró mai árfolyamon kb. 5-600 forint lenne, míg a déli euró 300-350.
Az integráció motorjának számító német-francia tengely pont az euró miatt akadozik. A németek (és az északiak) ugyanis a számukra “gyenge” eurón keresztül eddig exportvilágbajnokok voltak, aminek árát azzal fizették meg, hogy az Európai Központi Bankon és pl. a Next Generation EU (NGEU) 1 újjáépítési programon keresztül kedvező kamatra pumpáltak pénzt az államadósságuk piaci finanszírozására korlátozottan képes déli országokba. Angela Merkel az NGEU 1 programnál hagyta, hogy Olasz- és Spanyolország kapja a legtöbb pénzt, míg a klímaátállásban egyébként sokkal rosszabbul álló Németországnak kevesebb jutott. A francia elnök saját országának támogatásánál is visszafogott volt, azt remélve, hogy az NGEU 2, 3, 4 és 5 csomagoknál már vastagabban foghat a ceruzája.
Van, amit folytat, és van, amit nem.
Ezt a számítást húzta most keresztbe Olaf Scholz, amikor a német gazdaság megmentésére 200 milliárd eurós “rendkívüli vagyonjuttatást” szavaztatott meg a Bundestaggal. A friss pénzzel a német cégek 2024-ig tudják fizetni az energiaszámlát, amire a francia, spanyol és olasz cégek nem biztos, hogy képesek lesznek. Így nem a német cégeket vásárolják fel amerikai és kínai vetélytársaik, hanem potenciálisan a németek vásárolják fel dél-európai riválisaikat.
A francia és az olasz uniós biztos közös nyílt levélben kérte a szankciós energiainfláció finanszírozására egy újabb uniós hitel (NGEU 2) felvételét, amit a németek elutasítottak. Amíg nem buktatják meg a varsói kormányt nem sikerül megállapodni Budapesttel és Varsóval az NGEU 1-ről, addig (minimum) ez a két ország nem szavaz meg egy olyan újabb hitelcsomagot, amiből a politikai zsarolási “jogállamisági” mechanizmus miatt ugyanúgy nem kapnak forrást, mint az előzőből.
Angela Merkel a német adófizetők kontójára európai dimenzióban gondolkodott, saját országa érdekét hátrébb sorolta. Olaf Scholz már kevéssé szégyenlős, és a háború miatt fokozódó helyzetben előbb a német gazdaságot menti, hogy az a háború után is erős maradjon. Macron francia elnök erre mondta, hogy “Németország elszigetelődött”, és ennek nyomatékosítására le is mondta a német-francia közös kormányülést.
Berlin pénz helyett számos jó ötletet küld a délieknek: forgassák át az NGEU 1 fel nem használt részét (kb. 70 százalékát) a rezsitámogatásra, vagy nyúljanak hozzá az Európai Stabilitási Mechanizmusban (ESM) szunnyadó 500 milliárd eurós potenciális hitelkerethez. Azt nem teszik hozzá, hogy az ESM forrásaiért cserében megszorításokat strukturális reformokat várnak el, így nem véletlen, hogy Macron már pedzegeti az eddig szent tehénnek számító nyugdíjkorhatár emelését.
Miközben Scholz kancellár a Germany First! jegyében menti, ami menthető, kínai útja előtt ugyanazt a hibát készül megismételni, amivel Angela Merkel most nehéz helyzetbe hozta Németországot. Egyetlen nagy partnerre teszi fel minden tétjét.
Merkel az atomenergiából való kilépés (2011) után függővé tette Németországot az orosz gáztól, aminek a Krím-félsziget megszállása (2014) után eldöntött és megépített Északi Áramlat 2 gázvezeték volt a látványos megnyilvánulása. A német szövetségi kormány, a szociáldemokrácia, sőt, maga Olaf Scholz még pénzügyminiszterként is mindent megtett a tízmilliárd eurós gigaberuházás megmentése érdekében.
Ahogy Merkel kiszolgáltatta Németországot az orosz szénhidrogénnek, most Scholz úgyanúgy készül kiszolgáltatni a német gazdaságot a kínai kereskedelemnek. A volt hamburgi főpolgármester Scholz most kancellárként hatalmi szóval írta felül hat szövetségi minisztérium kételyét és engedélyezte a kínai COSCO 24,9 százalékos tulajdonszerzését a hamburgi kikötő konténertermináljában. Ráadásul szó van a német Elmos félvezető-gyár eladásáról is.
Ezzel Hamburg lehet a felmelegedés miatt nemsokára immáron az Arktiszon keresztül érkező kínai termékek fő európai elosztóbázisa. Persze csak akkor, ha az USA nem fogja a német (európai) – kínai kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatokat ugyanúgy ellehetetleníteni, mint tette azt a szintén kölcsönösen előnyös német (európai) – orosz energetikai együttműködésnél.
Fotó: MTI/EPA pool/Felipe Trueba