Húsz éves az euró

Januárban húsz éves az euró. A közös valuta persze régebbi, ECU (European Currency Unit) néven 1979 és 1999 között elszámolási pénzként kezdte karrierjét, majd nevét a millennium előtt euróra változtatták. A számlapénz után kereken húsz éve jelentek meg az első bankjegyek és érmék.

A történelem iránt érdeklődők tudják, hogy Európában volt már hasonló valutarendszer, Latin Monetáris Uniónak hívták, és 1865 és 1927 között működött. Az aranyfedezetű valutarendszer alapja a francia 20 frankos érme volt, amely 6,452 gramm tömegű, 900/1000 finomságú aranyból készült. A résztvevő és csatlakozó országok ehhez igazították saját valutájukat, így az osztrák-magyar 8 forintos is ilyen paraméterrel készült, az érmék kontinens szerte keveredtek. Érdekesség, hogy Görög- és Olaszország már akkor is “trükközött”, több aranyra szóló papírpénzt nyomtattak, mint amennyi aranyérméjük volt, így a görög és olasz papírpénz elfogadását egy időre fel is függesztették.

Megkopott a fénye.

Mivel az euró nem aranyfedezetű valuta, jelenleg leginkább egy “félkész” termék. Fiatpénzként fedezetét a mögötte álló nemzetgazdaságok által előállított termékek és szolgáltatások, pontosabban az ezekbe vetett bizalom, adják. Elhisszük, hogy a jegybankok által kiadott bankjegyekért bizonyos mennyiségű árut és szolgáltatást tudunk vásárolni, pénzünket ezekre cserélhetjük.

Bevezetése után húsz évvel most pont az euró “befejezése” lenne a következő nagy feladat. A britek nemcsak a migráció és a klímaideológia miatt léptek ki az EU-ból, hanem az euró miatt is. Hiába kaptak a dánok mellett felmentést a közös valuta bevezetése alól, sejtették, hogy előbb-utóbb nekik is be kell szállniuk az eurózóna finanszírozásába, és nem akartak vizet önteni egy feneketlen hordóba.

Az euró jelenlegi helyzetét Angela Merkel két mondatán keresztül értjük meg: “Olaszország nélkül nincsen euró, euró nélkül nincsen EU!”, illetve “Amíg én élek, nem lesznek euró kötvények!”. Merkel szavai máig a német politika iránytűjeként szolgálnak és szorosan összefüggenek. Nézzük sorjában!

A közös valuta közös adó-, gazdaság- és szociálpolitikát feltételez, amitől a 19 eurót használó tagország még messze van. Az eurót annak idején a német márka mintájára formálták meg, a pénz erősségét az uniós szerződésekben rögzített ún. maastrichti kritériumok biztosították volna. A feltételes mód indokolt, hiszen ezek teljesítéséhez a déli eurózóna országokban komoly megszorításokra lenne szükség, pl. a nyugdíjkorhatár jelentős megemelésére, ami az euróoptimista kormányok bukásához és az eurórealista pártok hatalomra jutásához vezetne. Ez – Merkel szavaival – az euró és az EU végét jelentené. Marine Le Pen 2017-ben, Matteo Salvini 2019 nyarán vetette fel, hogy országuknak ki kéne lépnie az eurózónából és saját valutával kéne visszanyernie gazdasági szuverenitását. Mára ez a követelés ugyan kikerült a kormányzásra készülő francia és olasz jobboldal fő követelési közül, ám Berlinben és Brüsszelben máig ettől félnek a legjobban.

Ez vezet bennünket Merkel második mondatához, miszerint “amíg ő él, nem lesznek euró kötvények (Eurobonds)”. Már csak ezért is kívántak Merkelnek sokan hosszú és egészséges életet, ám az euróválság idején Görögországgal szemben alkalmazott monetáris szigor már régen a múlté. Először az EU jogrendszerén kívül létrehozták az Európai Stabilitási Mechanizmust (EMS), amely szigorú feltételei és az államcsőd elkerülését szolgáló nimbusza miatt nem lett túl népszerű. Az ESM helyett más eszköz kellett, így Mario Draghi akkori EKB-elnök 2012 júliusának végén ki is mondta, hogy megmenti az eurót, “Whatever it takes!”

Azóta az Európai Központi Bank nemcsak euró ezermilliárdokat égetett el, de sokak szerint megszegte a Lisszaboni szerződés 125. pontját, amely megtiltja a tagországok államháztartási hiányának uniós, vagy más tagországok általi finanszírozást. A német alkotmánybíróság híres határozata is ezt kritizálja, és azt veti az EU Bíróságának szemére, hogy szemet huny e szerződésszegés felett.

Az EKB azzal védekezik, hogy “csupán” a másodlagos piacon vásárol államkötvényeket, ám mérlegfőösszege mára elérte az eurózóna GDP-jének száz százalékát, ami már a zászlósrúd végét jelenti. Mivel továbbra sem akarnak megszorításokat, pláne nem újabb sárga mellényes tüntetéshullámot a francia elnökválasztás előtt, nem marad más út, csak előre. A közös adósság irányába.

Itt tartunk most. A Next Generation EU 850 milliárd eurós csomagja “egyszeri” közös hitelfelétekként lett az európaiaknak eladva. Ha ez így is marad, akkor az eurót az Öt elnök jelentésében vázolt módon kell(ene) 2025-ig befejezni, közös betétbiztosítás, bankmentő alap létrehozásával, valamint a pénz fedezetét adó szakpolitikák összehangolásával. A Joe Biden által kezdeményezett 15% globális társasági adó egy nagy lépés ebbe az irányba, a többi döntést idővel többségi szavazással hoznák meg. A többségi döntésre való áttérés lenne az eurózónán belüli transzferunió feltétele, vagyis, hogy az északiak tartósan finanszírozzák a délieket. A “fukar” hollandok, osztrákok és finnek persze csak mértékletesen.

A transzferunió költségeinek zömét így a németek viselnék, akiknek gazdasága az eurózóna fő haszonélvezője. Mivel a német multik már nem feltétlen Németországban termelnek és adóznak, a teher leginkább a német adófizetőkre hárul, akik a hasznokból egyre kevéssé részesülnek. Itt zárul a kör. Innentől válik az általunk ismert Európai Unió és euró jövője a németek teherbíró képességének függvényévé.

Nekünk, magyaroknak az euró “megmentésénél” is csak a terhekből jutna, a hasznot – mint 2010 előtt – újfent a globalisták és a multicégek söpörnék be. Mennyivel jobb, hogy – az Alaptörvény által is kimondva és védve – mi nemzeti valutát használunk, ami biztosítja országunk gazdasági szuverenitását, és az elmúlt évtized tapasztalatai alapján, a gazdasági növekedést is. Majd ha a svédek, dánok, csehek és lengyelek bevezetik az eurót, akkor kell nekünk is erről elgondolkodni. Addig örüljünk, hogy kívülről nézhetjük az euró “befejezését”.

(Fotó: MTI/EPA)