Hős kurucok, hasznos labancok

Novemberben, nem tehetek róla, nekem mindig politikusaink nemzetközi vaksága jut eszembe.

Úgy félezer éve már, hogy Bethlen Gábor volt az utolsó államférfiúnk, aki ravaszul, eredményesen, s egyúttal méltósággal egyensúlyozott a korabeli nagyhatalmi porondon. Közvetlen előtte persze még Bocskai István is, ugyanebben a nagyságrendben.

De utánuk kiről mondható el ez?

Vezérlőfejedelmünkről, II. Rákóczi Ferencről korántsem. Tizenegy éven át harcolt a függetlenségért, de végül félremérte kissé az európai hatalmi viszonyokat. Túl sok zsetont tett a francia és az orosz mezőkre, de se a Napkirály, se minden oroszok Nagy Pétere nem hozott nyereséget. Hasznos labancok szatmári békéjével ért véget a kuruckodás, rossz nyelvek szerint Károlyi Sándor és Pálffy János jobb békét kötöttek, mintha Rákóczi győzött volna.

Később Kossuth Lajos csúszott el a kuruc banánhéjon. Nemzetközi szemmértéke meg sem közelítette rétori képességeit. Széchenyi István, Görgey Artúr, Deák Ferenc viszont nem kergettek délibábokat, ők jól látták az európai súlyegyent, s benne a magyar sanszokat. Kossuth az emigrációban retorikailag aztán tovább csillogott, a hon maradt Deák pedig kivárva a kedvező nemzetközi fordulatokat, megkötötte a hasznos kiegyezést.    

Nem tudom, 1956 novemberében kik voltak Nagy Imre külpolitikai tanácsadói. Az őszi fellángolás rövidre sikeredett, idő se nagyon volt pontosan tájékozódni. A nagyhatalmi háttéralkukat legföljebb sejteni, ha lehetett az események forgatagában. Ám azért az még sem okozhatott sose látott, nagy meglepetést, hogy egyszer csak jöttek a testvéri tankok.           

Tiszteletlenség mindez?

Aligha. Hiszen hős kurucok nélkül, hasznos labancok sem létezhetnének.

Csupán afféle novemberi meditáció arról, manapság vajon melyik magyar attitűd az aktuális...