Historia est magistra vitae
Európa eddigi legnagyobb birodalma a Római Birodalom volt, amely hosszú évszázadokon keresztül tartotta magát a történelem fenti aranyszabályával szemben, ezért mindenkinek hasznos lehet tanulmányozni virágzását és bukását egyaránt. Merthogy a hosszú virágzás után természetesen Róma is elbukott. Sokan sokat vitatkoztak már azon, hogy honnan eredeztethető a birodalom hanyatlása, jómagam nem tudom és nem is kívánom eldönteni a kérdést. Az elmúlt időben viszont többen is párhuzamot vontak Róma végnapjai és Európa jelenlegi politikai helyzete között, a következőkben szeretnék én is kiemelni néhány elemet.
Diocletianus 284-ben lett császár, ekkorra datálják a történészek annak a közel 50 éves válságnak a végét, amely meghatározta a birodalom életét a harmadik évszázad nagy részében. Ebben az időszakban Rómának 50 év alatt több mint 20 különböző császára volt, akik sorra szenvedtek vereséget (sokan az életüket is elvesztve) keleten az újperzsa birodalomtól, nyugaton pedig a germánoktól. A császárok ekkortájt kezdtek a korábbi szenátori, arisztokrata réteg helyett az alsóbb rétegekre támaszkodni a közigazgatásban és a hadseregben egyaránt. Az „új elit” azonban egyre kevésbé volt fogékony a régi arisztokrácia értékeire, amelyek a római hagyományokban gyökereztek. Ezek a tradíciók azokig az időkig nyúltak vissza, amikor a hirtelen vezetővé avanzsált réteg még alacsonyabb sorban tengődött, ez volt az oka a nemtetszésnek. Ezzel párhuzamosan folyamatosan kiteljesedett a birodalmi (központosított) hatalomgyakorlás és meggyengült az antik civilizációkra oly jellemző független városállam.
De vissza Diocletianushoz, mert az ő császársága alatt csúcsosodtak ki ezek a változások és úgy tűnt helyreáll a rend és elkezdődhet a negyedik század másodvirágzása. Csakhogy már semmi sem volt a régi. A határokon a katonai kudarcokat ugyan győzelmek követték, de ennek az volt az ára, hogy a hadseregbe növekvő számba kellett besorozni barbárokat is. Ezek persze először csak közkatonák voltak, de később egyre magasabbra emelkedtek és hamarosan a hadsereg vezetői között is egyre több lett belőlük. Míg végül már nem igazán emlékeztettek arra a lakosságra, amelyet védelmezniük kellett (volna). Ezzel párhuzamosan a birodalmi közigazgatás is kezdett elszakadni a polgáraitól: minden a császári udvartól függött, a kisebb közösségek autonómiái egyre csökkentek, míg végül az emberek már úgy érezték, hogy a döntések a fejük felett születnek és a döntéshozók nem őket képviselik.
De ezt leszámítva tényleg úgy nézett ki, hogy néhány évtizedre sikerül megoldást találni a problémákra, sikerül a katonai és gazdasági kihívásokat egyaránt kezelni. Valójában viszont sokkal mélyebb problémák kerültek felszínre. A korábban a gazdaság gerincét alkotó szabad, kisgazdaságokat vezető réteg fokozatosan összemosódott a hivatalosan különböző jogállású kisbérlőkkel (colonus) és rabszolgákkal. Mivel a mezőgazdaságból élő réteg elszegényedett, egyre kevesebben választották a földművelést, akik mégis, azok a környező nagybirtokosok uralma alá kerültek (patrociniumon). Egyre kevesebb volt a földműves, munkaerőhiány alakult ki, emiatt pedig meggyengültek a városok is: hanyatlott a pénzforgalom és a kereskedelem.
A fenti problémák kapcsán meg kell említeni, hogy azok sokkal élesebben jelentkeztek a birodalom nyugati felén, a kelet egyre inkább elszakadt, úgy gazdaságilag, mint szellemiségben. És akkor valamikor a negyedik században megindult a népvándorlás: a vandálok Kárthágó felől, a különböző gótok nyugatról özönlöttek a birodalomra. A rómaiak barbárként tekintettek a jövevényekre – jóllehet ekkor már a római hadsereg is javarészt barbárokból állt – és fegyverrel próbálták útjukat állni. 378-ban Hardianopolisnál a római sereg azonban döntő vereséget szenvedett a vizigótoktól, maga a császár is elesett, mint korábban már annyiszor (bár ekkorra már több császár is volt: társcsászárok, trónbitorlók stb…).
(Zavargás a horgos-röszkei határátkelőhelynél 2015. szeptember 16-án.)
Az új császár csak hatalmas áldozat árán tudta konszolidálni a helyzetet: betelepítette a vizigótokat. A vizigótokat azonban nem olyan fából faragták, hogy beilleszkedjenek a birodalom rendjébe, más kultúrájuk, szokásaik, vallásuk és nyelvük volt. Saját törvényeik szerint éltek, a saját elöljáróik hatalma alatt. Én innentől már mindenki ismeri a történetet: a gótok néhány évtized múlva 410-ben Alarich (igazi római név, ugye?) vezetésével feldúlják az ezeréves várost és ezzel vége is a Római Birodalomnak. Bár formálisan még szenvedett néhány évtizedig, amíg Odoaker (aki egyébként szintén a római hadsereg, illetve annak segédcsapatának parancsnoka volt) 476-ban végleg bevette a várost és kikiáltotta magát Itália királyának.
Hogy ki milyen következtetés és tanulságot von le a fentiekből az Európai Unió jelenlegi vezetőivel kapcsolatban, vagy éppen a modernkori népvándorlás tekintetében azt az olvasókra bízom. Még egyetlen adalék a hitelesség kedvéért: az ötödik században csak a Nyugat bukott el, a Kelet még közel 1000 évig tartotta magát.