Hideg novemberi napok

(Kép forrása: itt.)

A kommunizmus valósága szürke volt, és általában bosszantó. Ráadásul a kezdetek kifejezetten szörnyűek voltak. Németh László 1943-ban Szárszón még abban reménykedett: „Ha a magyar nép természete s nem mások mögéje bújt bosszúja érvényesül: bízom benne, hogy most sem kell az új Magyarországnak vérben keresztelkednie. Csak ne higgyék olvasmányaik alapján egyesek, hogy anélkül nincs is megkeresztelve.”. Tévedett. Az 1944/45-től 1989-ig tartó időszak vérfürdővel kezdődött a magyarok számára.

1944. októberében megkezdődtek az elhurcolások Kolozsvár és Torda térségében, november elejétől a délvidéki magyarokat sújtotta a szerb partizánok vérbosszúja, november 17-étől pedig a kárpátaljai magyarokat sújtotta a szovjetek által levezényelt etnikai tisztogatás. Ezzel párhuzamosan a tavasszal leállított deportálások újraindultak és az üldözöttek halálmenetei sántikáltak nyugat felé, majd a szovjetek magyarországi rablása, erőszaktevése és fogolyszedése tetőzte be a folyamatot.

1956. november 4. baljós dátumként ismételte meg az évtizeddel azelőtti eseményeket. Ágyúdörgésre ébredt Budapest, és megindult az invázió. A Nagy Imre kör vezetői bátran bemondták a rádióban, hogy „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”, majd azzal a lendülettel a jugoszláv követségre menekültek (ha különutasak is, de mégiscsak elvtársak). A „csapatok” sem álltak harcban: a Magyar Néphadsereg vezetőit a szovjetek már éjjel lefogták, és a betonkemény kommunista szellemben létrehozott haderő szétforgácsolódott az események súlya alatt. Csak néhány elszánt egység vette fel a harcot. Zsukov este kilenckor diadalmasan jelentette: „csapataink…a lázadók ellenállását lényegében megtörték”.

Tévedett. Az 1956-os szabadságharc nem november 4-én ért véget. Azt a harciassá fokozódó örömmámort, ami az 56-os forradalmat jellemezte nem lehetett csak úgy kioltani. Az éppen Budapesten tartózkodó Kós Károly egy naplótöredéke pontosan mutatja a helyzetet: „Tank gördül lassan végig a szűk utcán (nem tudom, melyik utcán), 3 gyerek bújik ki a házkapuból, 12–15 évesek, fegyveresek. Fel a tankra, belelőnek a hézagoknál, azután lekapják a géppuskát, és futnak vele; az orosz lövi őket, nem találja el, bebújnak egy kapu alá, és kacagnak.”

A hónap közepéig fegyveres harcok folytak a budapesti munkáskerületekben, a nagyobb ipari városokban és a bányavidékeken. Sőt, egy naplóíró feljegyzése szerint a Budapest XI. kerületi Móricz Zsigmond körtér környéken folyamatosan – decemberig! – lövések hallatszottak. December 11-éről a naplóbejegyzés például: „Délben, 1/2 1 körül két nagy lövés volt. Az egyik megrázta a konyhaablakot. Sztrájk van, 48 órás. Tegnap éjféltől, ma és holnap. Félek. A 49-es villamos reggel még ment, majd leállt. A szomszéd ház építőmunkásai 11-kor leálltak. A téren itt-ott csoportok.”.

A szabadságharc majd a passzív ellenállás csak akkor maradt abba, amikor kiderült, hogy a szovjet világhatalommal szemben senki sem segít. Hogy magunkra hagytak, és hogy további, szürke és hideg napok várnak ránk – 33 évnyi fegyverszünet a megszállókkal és kiszolgálóikkal.

Egy nemzedék elveszített álmait és reményeit gyászoljuk november 4-én.