Házassági tippek Európának

Talán nem túlzás tényként kezelni, hogy a liberális politikai és médiaelit teljes kudarcot vallott a jelenlegi migrációs kérdésekre adott válaszait tekintve.

Sőt, ez az egész Európát érintő kihívás mutathatja meg általában, hogy képes-e a liberális világ kibújni a saját magára fűzött kényszerzubbonyból vagy továbbra is a politikailag korrekt „eszméinek” a fogságában esik majd hanyatt. A nyugati világ a XX. század második felében, a „boldog békeidőkben” egyszerűen belekényelmesedett a jólétbe, és valódi problémák nem lévén, kreált magának újakat. Lépésről lépésre talált olyan vélt vagy valós kisebbségi helyzetben lévő társadalmi csoportokat, melyeket mindenáron – akár a normalitást megerőszakolva – igyekezett felszabadítani az „elnyomás” alól. Persze azt érdemes itt aláhúzni, hogy nyilvánvalóan az aufklérista lobbi sok esetben valódi eredményeket ért el, vegyük csak példáként a női egyenjogúság megvalósulást a XX. század utolsó harmadára. Azonban „küzdelmeik” többsége ’68-ban és azt követően is a mi nézőpontunkból szélmalomharcnak tűnhetne, de a nyugati világ nagy része mégis térdre kényszerült előttük, gondoljunk csak az amerikai Legfelsőbb Bíróság azonos neműek házasságában hozott döntésére.


Most, mikor Európa egyik legnagyobb kihívásával néz szembe, mikor ellenőrizetlenül áramlanak emberek százezrei, milliói kontinensünkre – akikről valójában semmit nem tudunk –, a píszi megköveteli, hogy keblünkre öleljük őket. (Ha hajlandóak lennének eleget tenni az EU-s jogban is meghatározott regisztrációs kötelezettségüknek, többet tudnánk róluk). Holott tényleg semmit nem tudunk róluk. Nem tudjuk a szándékaikat, nem tudjuk, hogy valójában az üldöztetés elől menekülnek-e, vagy csak a jobb élet reményében keltek útra, esetleg a „hitetlen” Európát szeretnék „jobb belátásra” bírni – ki tudja milyen eszközökkel. Annyit mindenestre biztosan tudunk, hogy a bevándorlók többsége muszlim hitű és azt is meg lehet már most állapítani, hogy bizony maradni szeretnének. Hiszen, ha tényleg csak a háborús helyzet okozta félelmükben keresnének egy biztonságos helyet, amíg a „vihar elül”, akkor nem Svédország és Norvégia lenne a végcéljuk, de nem is Németország, hanem a hazájukhoz legközelebbi, számukra védelmet nyújtó állam. Azt a vitát, hogy szüksége van-e Európának további – elsősorban muzulmán –bevándorlók millióira, most nem nyitnánk meg - hiszen a liberális világ amúgy is meg van győződve róla, hogy igen.

Vizsgáljuk meg, hogy milyen következményekkel járna, ha még a jelenleginél is több, egy valóban kritikus muzulmán tömeg rendezkedne be Európában. Ugye a liberálisok érvei közül a legerősebbnek vélt az az, hogy kontinensünk öregedőben van, belátható időn belül nem lesz elég fiatal, aki majd eltartatja a nyugdíjasokat és fenntartja a jelenlegi szociális hálót, ezért van szükség a korlátlan bevándorlásra. Persze a probléma valódi, ugyanakkor a válaszok között fel sem merül – kizárólag a konzervatívok között –, hogy esetleg olyan családtámogatási rendszert kellene kialakítani Európa szerte, mely több gyermek vállalására ösztönzi a családokat. De nem, a liberálisoknak ez eszébe sem jut, helyette egy egészen más „családpolitikát” propagálnak, jól megtámogatva a saját „civil” szférájukkal. Igen, a homoszexuális párok házasságának állami elismerésére gondolunk. És (sajnos) be kell látnunk, hogy nem sikertelen a meleglobbi egészpályás letámadása. Nemrég „vették be” az Egyesült Államokat, a komoly katolikus hagyományokkal rendelkező Írországot, hogy Spanyolországról, Portugáliáról már ne is beszéljünk.

Többször felhívtuk a figyelmet arra, hogy ez egy nagyon „csúszós lejtő” – ahogy az angol mondja: „slippery slope”. Évekkel ezelőtt még senki nem gondolta volna komolyan, hogy lesz olyan közéleti szereplő, aki majd a poligámia legalizálásáért száll síkra, de az egyesült államokbeli „győzelem” után nem is egy liberális gondolkodó fogalmazta meg ebbéli vágyát. Ahogy John Roberts, az amerikai Legfelsőbb Bíróság melegházasság ügyben hozott döntése ellen szavazó bírája is megfogalmazta ellenvéleményében: ha a házasság egyik lényegi elemét a férfi-nő kapcsolatot a bíróság megváltoztatja, akkor ezen az alapon miért ne lehetne egy másik lényegi elemet is felülírni, mégpedig a házasfelek számát. A jólneveltségünkből fakadóan arra nem is térnénk ki, hogy a homoszexuális lobbi rokonlelkei a torontói egyetem katedrájáról éppen a pedofíliát igyekeznek relativizálni.

És hogy hogyan függ össze a muzulmán bevándorlók tömege a homoszexuális házassággal? Liberális elvtársainktól megtanultuk, hogy mindenki mindenkivel egyenlő, nem létezik semmiféle különbség ember és ember, kultúra és kultúra között, sőt a nemeket is el kellene ugyebár törölni. És itt merül fel a jogos kérdés: hogy ha az azonos neműek házasodhatnak, sőt bizonyos államokban még gyermeket is fogadhatnak örökbe, nochdazu ezt egy európai értéknek tekintjük, akkor milyen alapon vonjuk meg az Európába befogadott muzulmánoktól a többnejűség lehetőségét? Hiszen az ő kultúrájuk szerint ez elfogadott és mint tudjuk, all different, all equal. És ha a „te is más vagy, te sem vagy más” liberális fundamentumból indulunk ki, valóban kifogy az érvkészletünk a többnejűség megakadályozására. Fentebb említettük, hogy bizonyos liberálisoknak a poligámia a következő célállomás, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy ilyen irányú muszlim követelés Európa bármely államában – egyelőre – falakba ütközne. Viszont azok az államok, melyekben már legális a homoszexuális házasság, komoly nehézségek árán tudnák csak jogilag és filozófiailag is megindokolni, hogy ugyan miért nem ismerik el államilag a (muzulmán) többnejűséget.

(Pride felvonulás Budapesten.)

Ha már a házasságnál tartunk, érdemes néhány szót ejteni arról is, hogy mennyire valósul meg a muszlim világban a nemek közötti egyenlőség. Talán nem is érdemes részletezni, hogy fényévekre van a muzulmán nők helyzete a nyugati világban végbement emancipációtól. A közel-keleti társadalmak a mai napig férfiközpontúak, a nőknek a szerepe a konyhára és a gyermeknevelésre korlátozódik, és jaj annak a nőnek, akit mondjuk Iránban házasságtörésen kapnak, hiszen a XXI. században, az Úr 2015. évében ezért a „bűncselekményért” bizony halálra kövezés jár Teheránban. Milliós muzulmán beáramlás esetén az európai liberális, polgári jogrendek vajon hogyan fogják rákényszeríteni az iszlám törvényei szerint szocializálódott férjeket arra, hogy ugyan ne bántalmazzák feleségeiket és tekintsék őket teljesen egyenjogú partnernek, mint ahogy ez az európai társadalmakban normális? Sőt, továbbfűzve a gondolatot, ha évek, évtizedek múlva egy-egy kisebb európai államban tegyük fel – a jelenlegi liberális bevándorlás-politikának köszönhetően – muzulmán többség alakulna ki, hogyan tudná a kisebbsége szorult őslakosság elejét venni annak, hogy ne muzulmán szokások és jogrend szerint kelljen a jövőben élniük? Persze az európai országok alkotmányai, az uniós jog, egyéb nemzetközi szerződések mind a jelenlegi európai életformánk szerint íródtak, de ezek a jogszabályok addig tartanak, ameddig – demokráciák lévén – a többség másképp nem gondolja. Nincs olyan jogszabály, amit ne lehetne megváltoztatni és nincs olyan elszánt többség, amelyet szándékában meg lehetne akadályozni. Természetesen a fenti következtetések utópisztikusnak tűnnek, de a jelenlegi impotens európai hozzáállásból könnyen levezethetőek.

Éppen ezért van szüksége Európának arra, hogy megvédje és megerősítse azokat a társadalmi intézményeit, melyek az eddigi, több ezer éves létét garantálták. És igen, ennek az alapja az egy férfi és egy nő között létrejött házasság jogintézménye. Az igaz, hogy évtizedes, akár évszázados visszatekintésben a házasság jogintézménye sok változáson ment keresztül, de egy dolog mindig változatlan volt, mégpedig az, hogy csak és kizárólag férfi és nő között jöhetett létre. És éppen a házasság a garancia a női egyenjogúságra is, hiszen – ugyan ez valóban XX. századi vívmány – két azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkező ember között köttetett. Minden olyan törekvés mely, a tradicionális házasságot gyengíti, egyben sebezhetővé is teszi a nyugati civilizációt. Az európainál társadalmi kérdésekben ezerszer konzervatívabb muzulmán világ az azonos neműek házasságát szentségtörésnek tartja, így magának a nyugati házasságfogalomnak a létét és értelmét sem tudná tisztelni, attól függetlenül, hogy az éppen férfiak és nők, vagy mondjuk férfiak és férfiak között kötetett. Illetve ahogy fentebb is kitértünk rá, joggal merülhetne fel egy jelentékeny muszlim hitű közösségekben, a többnejűség igénye Európában.

Nem csak a „keresztény” Európa áll tehát kihívás előtt, hanem „liberális” Európa is. Hiszen a felvilágosodásban gyökerező, 1968-at követően továbberősödött eszmék ugyanúgy veszélyben vannak egy fundamentalista muszlim tömeggel szemben, mint tradicionális nyugati értékek. Ezért lenne érdemes szakítani a liberális Európának a pc dogmákkal és nem gyengíteni, hanem inkább erősíteni a hagyományos európai, keresztény tanításokon alapuló értékéket, hogy esély legyen a felvilágosodás életszerű vívmányainak a megőrzésére is.