Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Halott szavak

Amint mindennek, úgy a szavaknak is van halála. Vagy teljesen elpusztulnak, elfeledjük őket örökre, vagy tökéletesen megváltozik értelmük és nem a szó hal meg, hanem a tartalma, a jelentése.

Miután a szavak – egyes vélemények szerint – egyben a világunkat jelentik, a szavakkal valami a világunkból is eltűnik. Egykor volt, ma már nincs: meghalt. Úgy vélem illendő nekrológot írni róluk, akik egykor fontosak voltak. Mint minden nekrológ, ez is az élőknek szól, abban a reményben, hogy emlékezetükben a halott valamiképpen kicsit tovább él.

Most éppen a „hála” szó halálán, jelentésvesztésén kéne elmélkedni, mert ennek – úgy érzem – éppen aktualitása van.

„Minden nép magához hasonlónak képzeli el istenét... Ha az ökröknek, lovaknak, oroszlánoknak kezük volna, magukhoz hasonló isteneket faragnának...” mondotta Xenofanész az erősen szkeptikus rabszolga, akit nem mellékesen, filozófusként is számon tartanak. Mélyen igaza van, ha úgy értelmezzük kijelentését, hogy a környező világunk számunkra nem érthető, így hitrebízott dolgait is a magunk képére alkotjuk meg  magunkban, mint tette ezt alábbi történetünk hősnője is.

Történt, hogy a távoli Germániában egy a költői Aydan Özoguz nevű hölgy, aki amúgy, egyébként – ha a nevéből nem derült volna ki – török, az találta nyilatkozni a Bayern Kurier című lapban, hogy olyan mint „német kultúra” tulajdonképpen nem is létezik. A hölgy nem mellesleg a német szocdem párt alelnöke és a szövetségi kormány integrációs biztosa. Kijelentése és a mögötte megbúvó életút híven tükrözi az integráció németországi állapotát.


Özoguz szülei a távoli gazdag, idilli Anatólia kecskelegelőiről érkeztek, hogy dolgos kezükkel, szorgosan ám olcsón fellendítsék Németország gazdaságát. Aztán – bár nem úgy volt megbeszélve, de a rohamosan hülyülő németek lehetővé tették – le is telepedtek német földön. Ők még valóban „integrálódni” vágytak, vagy legalábbis nem kívántak visszamenni oda, ahol a helyi pasa – biztos ami biztos – még meg is botoztatta őket, ha döglöttek a kecskék. Gyermekeiket, ahogyan az természetes, féltő gonddal nevelték, taníttatták is, hogy nekik már ne kelljen az összeszerelés lélekölő feladatát végezni a futószalag mellett. Lányuk például angol-spanyol szakra járt az egyetemen és utána a politikára adta a fejét, így lett a szocdem párt dísztöröke aki – hogy fokozzák az élvezeteket – a tetejében még nő is. Így ideális szereplő, már csak valami szexuális aberráció hiányzik.

Túl azon, hogy hősnőnk számára nem létezik a német kultúra, a germán mondáktól, Goethén keresztül Heideggerig, nem létezik számára a hála érzése sem. Sőt, miután korunkban a szó halott, talán azt sem tudja, hogy pontosan mit jelent.

A hála az az érzés, melyet akkor tapasztalunk, mikor valaki a segítségünkre van olyankor mikor számunkra az fontos, s nekik meg nem kötelező. Azért hal ki mert a modern embernek „jogai” vannak és ami joggal jár azért természetesen nem kell hálásnak lennünk. Csakhogy a joggal ellentétben a hála érzelmi elköteleződést jelent. És érzelmi elköteleződés nélkül nem lehet hazafi valaki és nem lehet integráns tagja annak a népnek melynek földjén él.

Aydan nem érez hát hálát Németország és a németek iránt, akik befogadták a szüleit, megmentve őket az anatóliai nyomorúságtól és velük befogadták őt is, mi több maguk fölé emelték, hogy oly fontos ügyet intézzen nevükben mint az integráció lenne – már ha az integráció lehető lenne. Nem érez hálát, mert úgy érzi, hogy neki és szüleinek, testvéreinek – akik amúgy lelkes síita hittérítők – mindehhez „joguk” van. Nem gondolja, hogy a németek – az eredeti koncepció szerint – simán kirúghatták volna a szüleit, miután már nincs rájuk szükség és most Anatólia kietlen szikláit járhatná fejkendőben, mert ott a szülőknek csöppnyi esélyük sem lett volna, hogy taníttassák, és ezáltal lehetővé váljon, hogy efféle marhaságokat mondjon. Bizonyára meg sem fordul a fejében, hogy vajon honnan, miből származik ez a „jog”? 

Németország története hosszú és véres. Németek millió áldozták életük munkáját, időnként az életüket is, hogy ott tartsanak – Európa vezető hatalmaként – ahol most tartanak. Hogy gazdagok legyenek és megengedhessék maguknak a hősnőnkhöz hasonlóak eltartását. Joggal várhatnának hát hálát, de sajnos már ők se nagyon tudják, hogy mi az.

 

(Kép forrása itt.)