Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Gondolatok a Demográfiai Csúcs után

Demográfiai összeomlás vár a nyugati világra. A válság korát régen elhagytuk, hiszen a nyugati, európai ember kultúrája már teljesen átalakult. Nincs ebben titok: mert erőszakkal átszabták. A családalapítás, a gyermeknemzés, a gyermek felnevelése már egyre kevésbé része a nyugati civilizációs fundamentumoknak. Az ember kiszorult a saját szellemi és fizikális tereiből, helyét pedig átveszik az automatizmusok: a mesterséges intelligencia és a gondolat, a gondolkodás, az intuíció, a sorsszerűség hiányát megjelenítő algoritmus.

Létezik egy legenda, egyfajta távoli előképe mindannak, ami most történik velünk. Amikor Aquinói Szent Tamás meglátta az Albertus Magnus által épített embermást, az emberi hangon megszólaló, embernek látszó androidot, dühében és félelmében a földdel tette egyenlővé mesterének munkáját. Könnyen azonosulhatunk az érzéseivel, hiszen az emberi szellem és az emberi szabadság, a szabad akarat nem pótolható a gépek programozott rabszolgaságával. Ma nagyon azonos eredetű átalakulás zajlik körülöttünk még akkor is, ha nincs módunk Szent Tamáshoz hasonló módon reagálni rá.

A demográfia kérdése sokkal több puszta szociológiai-szakpolitikai problémánál. Valójában egy civilizáció életerejéről vitatkozunk. Mi, nyugatiak, a viszonylagos jólétben hajlamosak vagyunk azt gondolni és úgy érezni, hogy a kellő fogyasztói komfort megszerzéséhez szükséges pénz minden emberi szükséget kitölt. Végzetes tévedés. A cukormázon keresztül látva a harmadik világ helyzetét ugyanis felismerhetjük, hogy az igénynélküliség az európai mércével beláthatatlan embertömeggel párosítva hatalmas energiákat összpontosíthat. Olyan mértékűeket, amelyeket jóléti-fogyasztói demokráciáink tartópillérei nem viselhetnek el, ha egyszer ez az erő rájuk szabadul. Láthatjuk mindezt az összes befogadó ország általános gazdasági és társadalmi helyzetén. A következő években pedig ennek a döntésnek a rezsijét akarják minden európai uniós tagállammal megfizettetni.


A humanizmus korának vége van. A kor, amelyben élünk, már nem az embert állítja középpontba, hanem a fogyasztót. Ne hagyjuk magunkat becsapni. Az úgynevezett emberi jogok is a fogyasztói komfort sérthetetlenségét és gördülékenységét szolgálják. Pontosan ez az oka annak, amiért a multinacionális cégek minden efféle mesterségesen és tudatosan felépített “ügy” körül feltűnnek, akár a nagy falkákban kóborló hiénák. Ők az “igazságban” csak a lehetőséget, a profitot látják. Már nem a filozófusok, a nagy írók, hanem a pénzguruk és azok marketingesei ismerik a legmélyebben napjaink korszellemét. Ők ennek az új emberiségnek a főpapjai. Ne legyenek kétségeink: mindent felhasználnak ellenünk, az emberek ellen a profit maximalizálásának érdekében. Ők a tőke radikálisai. A profitszerzés tálibjai.

Az emberi jogok legtávolabbi, belátható határait már a második világháború utáni néhány évtizedben elérte a Nyugat. Megszereztek mindent a jó és emberi élethez. Képesek is voltak megvédeni ezeket a vívmányokat. Volt rá erejük, gazdasági, katonai és erkölcsi értelemben is. De a szabadság alapvető emberi princípiumaiból kiindulva nem tudunk jobb világot építeni. Ettől a legtávolabbi ponttól kezdve minden egyes lépés csak elvesz a szabadságunkból és fokozatosan megfoszt attól, amiért jó embernek lenni. Egy gyengeségre és az eltúlzott érzékenységre épülő civilizációs sztenderd jön létre körülöttünk, egy olyan alvilág, amelyben az emberi fogyasztásra szánt rovarok fájdalomérzetéről filozófiai-jogi diskurzus zajlik, miközben az egyik legdinamikusabban fejlődő iparág az abortusz. Nem, a felvetés nem valami rossz szájízű vicc, ami után köpni kell. Valóság. Az elmúlt hetekben egy Magyarországon szolgálatot teljesítő liberális portál többször is cikkezett a fentebb említett ügyben. Az első komolyabb dolgozatuk már hosszan taglalta a tudomány és legújabb kori liberális elit morális bizonytalanságait. Az általuk felvetett probléma: érez-e fájdalmat a féreg, miközben elrágják. Ugyanakkor a meg nem nevezett lap gyakran jelentet meg írásokat az abortusz mellett érvelve. Ezek alapján nyugodtan kimondhatjuk, hogy egy ecetmuslica fájdalma fontosabb számukra, mint egy emberi magzaté az anyaméhben a fatális végkimenetelű beavatkozás közben.

A gyenge emberekben nincsen ellenállóképesség. Hisztérikusak és infantilisek lesznek, nevelhetetlenek. A gyermeknek pedig nincsen felelőssége önmagáért és senki másért sem. Mivel őérte is felel valaki. A jog egyik alapelve szerint még egy esetben nem szabjuk ki az ajánlott, érvényes büntetést: arra az emberre, aki nem beszámítható, aki bizonyíthatóan nem önnön tudatának ura. Talán sokan érezzük azt, hogy ma a nyugati tömegemberre mindkettő eset igaz. Pedig a felelősségvállalás az, ami célt adhat minden egyes ember életének. Az ember saját élete célnak még nem elég, ez a minimumnál is kevesebb. Aki ezt teszi meg végső, beteljesítendő célnak, az magára marad, nem lesz része egyetlen közösségnek sem. Minden “jó” és minden “élmény”, ami körülveszi, amit megszerzett magának, végül kifosztja, tönkreteszi.

A nyugat gyereknemzés és a felelősségek felvállalása helyett rabszolgatartó társadalmakat épít. A kényelemért és a fogyasztói agóniáért, az eltékozolt szabadidőért cserébe lemond a saját értékeiről. A migránsok, a harmadik világ biológiai fegyverei nem lesznek érdekeltek a mi kulturális identitásunk túlélésében. Nem is értik, nem érthetik az életformánkat. Ők a saját civilizációjuk túlélésében érdekeltek. Az irányított migráció, a Willkommenskultur az új munkásosztály, az új proletariátus betelepítésének és kiépítésének globális terve. Olyan csoportokat ékelnek a nyugati társadalmak emberrétegei közé, amelyek szétzilálják a több ezer éve formálódó szerkezetet. Ahol nagy számban megjelennek a migránsok, ott a politika azonnal és véglegesen átalakul. Ez az embertömeg a tehetetlenségénél fogva tényezővé válik, nélkülük soha többé nem lehet választásokat nyerni. Ez a destruktív folyamat a végletekig polarizált, elidegenített társadalmainkban játszódik le, ahol valójában semmi nem köt össze minket (se a nemzeti identitásunk, sem a nyelvünk) csak az unalomig ismételgetett fogyasztási szokásaink. A Black Friday és a Téli Palota ostromának tömegjeleneteiben van valami vészjóslóan közös. Már ha van, aki fogyasszon.

Ellentétben a hiedelemmel, hogy a betelepülőket a munkaerejük miatt látják szívesen az elöregedő társadalmakban, valójában a fogyasztóerejük miatt importálják őket. Ők fogják felvásárolni az olcsó tömegtermékeket, ők fogják átforgatni a globális áru- és pénzpiac avarszintjét. Ők fogják szállítani, megszülni a jövő biorobotjait, azokat a soron következő generációkat, akik elvégzik majd a fogyasztás áldatlan, monoton munkáját. Ez egyértelműen a nyugati és az európai szellem elsivatagosodásához vezet, mert a kultúrát, a hagyományt és az életmódot nem lehet adatfelhőkön keresztül továbbörökíteni. Vulgarizálva, de lényegretörően: a civilizáció adathordozója mindig és minden helyzetben a gyermek.

A liberalizmusnak eddig hatalmas, szinte korlátlan játéktere volt. Bármit, bárkivel megtehettek. Most azonban beléptek arra a területre, ahol semmi keresnivalójuk. A gyermekeink életét, a gyermekeink nemi identitását és szexualitását vették célba. Katonaként akarják felhasználni őket, a politikai és kulturális harcok első vonalába akarják tolni azokat, akiknek nincs ott helyük. A gyerekkatonák minden hadseregben tabunak számítanak a második világháború óta. Ehhez a jóvátehetetlen bűnhöz márpedig Magyarországnak nem szabad asszisztálnia.

A szexuális propagandának és a túlszexualizált emberi jelenlétnek gyakorlatilag lehetetlen gátat szabni. Mivel alapvető szabadságproblémává tették, a szexualitásból kivettek minden rendszert, felelősséget és az “önkifejezés egy formájává” tették, a “személyiséghez szervesen kapcsolódó” identitáskérdéssé devalválták. Kivették belőle a természetesség isteni formuláját, mesterségessé és kényszeressé aljasították. A szexualitás nyomasztó és frusztráló látványossággá vált, a szexuális propaganda pedig minden létező kommunikációs felületen totális nyomás alá helyezi az ember teljes idegrendszerét. A fiatalok javarészt szexuális tapasztalatok nélkül, de már teljesen kiégve érkeznek meg a kora felnőttkorukba, az aktivitásuk általános határához. Mindent láttak már, de még semmit sem próbáltak. Unottak és rezignáltak az élettel szemben. Nem akarnak önállósodni, nem vállalnak kockázatot, nem akarnak a “legjobbak” lenni. Az “össztűz” alatt pedig eltékozolják, felégetik a szexuális energiáikat. Nem marad bennük tettvágy, bizonyítási és hódítási vágy. Abbahagyják a fejlődés alapját jelentő rivalizálást is. Ennek végeredményeképpen egyszerre infantilis és koravén társadalmak alakulnak ki, amelyeknek gyengül az ellenálló- és eltartóképessége. Magyarul: nem marad benne erő.

A liberálisok nagy kedvencének, Fukuyamának nem volt igaza: nem a történelemnek lett vége, hanem a liberalizmusnak. Minden, amit most a liberalizmus újracsomagol, csak romlott, rothadó áru. Újrahasznosított tudatipari hulladék. A migráció ugyanaz, mint a rabszolgaság. A kor rabszolgavadászai, akik egykor az afrikai partokon portyáztak, ma az emberi jogokat prédikálják, NGO-hajókkal érkeznek és beteljesíthetetlen jólétet kínálnak a gyarmati világ széthullásába belenyomorodott emberek tömegeinek. A szélsőséges LMBTQ-aktivisták és a legradikálisabb abortuszpárti hitszónokok az eugenika és a fajnemesítés örökösei. A militáns, negyedik hullámos feministák pedig a viktoriánus prüdéria és a legkártékonyabb szexuális frusztrációk hirdetői. Ezeket mind láttuk és megismertük már. Túlléptünk rajtuk. Túléltük őket. A liberálisokkal szemben ma a jobboldaliak a progresszívak. Azok, akik a saját lábunkon álló nemzetekben hisznek, egy olyan Európában, egy olyan Nyugatban, amelynek van ereje felelősséget vállalni a múltjáért, a jelenéért és a jövőjéért. Számukra az európai, a nyugati ember megőrzendő érték és a keresztény szabadság, amely különbséget tud tenni a jó és a rossz között. Ez a legfontosabb különbség a mai liberális és illiberális szabadságfelfogás között: az ő szabadságuk egymás mellé rendeli azt, ami jó és azt, ami rossz. Nem tesz különbséget közötte. Nincs bátorsága ítéletet mondani. Nincs mersze felelősséget vállalni. Mert a felelősségvállalás kötelezettségekkel jár.

Tudnunk kell dönteni azok között, akik mögöttünk vannak és azok között, akikkel szemben állunk. Különbséget kell tudnunk tenni közöttük. Ez az elvégzendő feladat alapja.

Nyilvánvaló, hogy a felelőtlen migrációs politika rövid időn belül eddig elképzelhetetlen katasztrófába fog torkollni. A vágy, amelyet elültettek kontinensnyi ember szívébe, eszkalálódik és keresi a beteljesedésének a lehetőségét. Ez a természet rendje. A demográfiai trendek – csak Afrikában – nyolcszázmilliós népességnövekedést jeleznek előre a következő évtizedekben. Egy-két évtizeden belül a Nyugat százmilliók áradatával fog szembenézni, amelyre nem lesz más válasza, mint a teljes morális, erkölcsi talajvesztés. Ez kétféle módon következhet be: vagy a teljes behódolással és önfelszámolással, vagy azzal, hogy a lehető legerőszakosabb módon tartják vissza azokat, akik megindulnak az Európa Erőd felé. A mai politikai elit cinizmusából kiindulva azt láthatjuk, hogy mindazok, akik jelen pillanatban a Willkommenskultur egysorosait a leghangosabban üvöltözik a nyugati politikában, abban az élet-halál helyzetben lelkiismereti válság nélkül legitimálják majd a legnagyobb népirtásokat is. Épp úgy, ahogy végignézték a srebrenicai és ruandai vérfürdőt, ahogy Kabulban a Pride-hónap megünneplése után szenvtelenül átadták a nyugatbarát afgánok névsorát a hóhéraiknak.

Sokan gondolják, hogy amit Magyarország kormánya programként kihirdetett, lehetetlen feladat, őrültség, eleve kudarcra vagyunk ítélve. De feladatot, a küldetést nem azért kell elvállalni, mert könnyű, hanem azért, mert a miénk, bármilyen nehéz is. A harcot akkor is meg kell vívni, ha a győzelem lehetetlennek tűnik. Azért, mert nincsen jövő hit nélkül és a hit halott, ha nincsenek cselekedetei. De még a reménytelen harc is más befejezést nyer, ha végigharcolva érünk a legvégére.