Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Forradalmi ősz

Az idén különösen erős forradalmi érzés járta át az ellenzéki szíveket. Éppen száz esztendeje az un. „őszirózsás” forradalomnak, amely a balliberális vélekedés szerint a magyar történelem nagyszerű pillanata volt, az első köztársaság megalapításával.

Bizonyos értelemben mentik ami menthető. A tanácsköztársaság népszerűsítéséről már le kellett tenniük – nehezükre is esett – hát most Károlyit dicsőítik. Kérdés persze, hogy kik és mire emlékeznek ezen eseménnyel kapcsolatban, magyarán: mit tudunk Károlyi és eszmetársai tevékenységéről. Az egyszerű válasz persze az, hogy azt amit tanítottak nekünk róla. Ám a dolog – természetesen – korántsem ennyire egyszerű.


Az bizonyos, hogy az országlakók – a nép – nem különösebben érdeklődik a történelem, a történelmi események iránt. A tanulók között sem különösebben népszerű a történelem, olyan dolognak tartják amely régi és ezért mára jelentéktelen eseményekkel, emberekkel foglalkozik; mi hasznunk van belőle, gondolják. Ezért aztán ne is nagyon tanulják, s amit tanultak is gyorsan elfelejtik. Bárki, aki a felsőoktatásban történelmet tanít elmesélhet egy csomó ijesztő élményt arról a tudatlanságról mellyel az ifjúság a történelem témakörében (is) az egyetemekre, főiskolákra érkezik. Magam mindig úgy éreztem, itt valami oktatási-módszertani probléma lehet, hiszen a történelem végső soron egy végtelen, színes mese, hajdanvolt emberekről és eseményekről és ezért izgalmas, felgyújthatja a fogékony fiatal lelkeket. Jó, tudom olvasni kell hozzá és az nem túl „menő” dolog, ám ha egyszer valami iránt felébred az érdeklődés akkor még tán az olvasás áldozatát is meghozzuk érte. Nyilván az oktatásban rejlik a hiba, a pedagógusokban, hogy képtelenek felkelteni ezt az érdeklődést.

Mindenesetre sajnos tény, hogy arra emlékeznek – amennyire emlékeznek rá – amit tanítottak és itt nem a tananyagra, tényekre, eseményekre, nevekre gondolok, hanem az adott történelmi esemény „hangulatára”, értékelésére. Mert bár „tudományosan” ez minden bizonnyal helytelen, de a történelemmel nem hivatásszerűen foglalkozók, értékítéletet hozunk a történelmi fenoménok kapcsán és „jónak”, vagy „rossznak” ítéljük azokat. Az efféle sommás ítélkezés sokkal gyakoribb, mint vélnénk. Márpedig – olvasva a hivatalos történelem tankönyveket – bizony alapvetően pozitívan írnak a Károlyi-féle hatalomátvételről.

Hosszan sorolják a „feudális” magyar társadalom hibáit, bűneit melyeket elkövettek a szegények és a nemzetiségek ellen és ez elé a háttér elé állítják az eseményeket, hogy úgy tűnjön valamiképpen jogosak és elkerülhetetlenek voltak. Aki elolvassa és máshonnan nem tesz szert információkra erre fog emlékezni. Ezen az alapon azután viszonylag könnyen megy át a balliberális forradalmi propaganda. Miért ne legyünk büszkék arra, amiről azt tanították, hogy jogos volt?

Nagy probléma, hogy az ilyen embereket azután nem lehet már meggyőzni sem. Egészen egyszerűen nem érdekli őket annyira a dolog, hogy elolvassanak tudós munkákat, melyek más megvilágításba helyezik, vagy legalábbis árnyalják a dolgot. Az ő fejükben örökre úgy marad az őszirózsás forradalom megítélése. Itt is az a jól ismert elv érvényesül, hogy sokkal könnyebb elrontani valamit, mint megjavítani.

Segíteni – megítélésem szerint – a művészet és a média segíthetne. Ezek ugyanis népszerűek, sokan fogyasztják és alapvetően képes megváltoztatni az emberek vélekedését. Ha azt szeretnénk, hogy a magyar forradalmi baloldal száz esztendővel ezelőtti művéről és az abból következő nemzeti tragédiáról hitelesebb kép éljen a „nép” körében, akkor ezeken keresztül lehet elérni. Ez annál is könnyebb lehetne, mert ezek a művek a rendelkezésünkre is állnak. A két háború között számos, vagy inkább számtalan mű született, melyek elemzik, bemutatják az eseményeket a maguk valójában és a színvonaluk is van olyan, vagy jobb, mint a közkézen forgó alkotásoké. Ezek azonban ma nem részei a művészeti kánonnak. Mintha nem is léteztek volna. És itt nem kizárólag Tormayra és Bujdosókönyvre kell gondolnunk. Például a két háború között a „Napkelet” köré szerveződő írók között számos olyannal találkozhatunk akik olvashatóbbak és nem baloldali elfogultságúak, mint a hivatalos kánon írói.

A mostanában újabb erőre kapó kultúrkampf egyik legfontosabb feladat lehetne ezek kiadás és – igen – propagálása is. Másképpen minden a maszatoló balliberális megközelítés kezére játszik.

 

(Kép forrása itt.)